Feketepe
Dr. Bor Lászlónak
A görög nyelvben a szóvégi magánhangzó bizonyos hangtani szabályok szerint kiesik, vagy megváltozik, ha a következő szó szintén magánhangzóval kezdődik. A bővebb részletek megtalálhatók egy jó leíró görög nyelvtanban, de ezzel most nem terhelném az olvasót. (Vigyázat, a hangkiesés bonyolult szabályok szerint az újgörögben nem teljesen úgy, néha fordítva működik, mint az ógörögben!)
Feketepe, azaz melaina kholé (melas, melaina, melan = fekete, kholé = epe). A görög melaina kholé szókapcsolatból jött létre a melankólia szavunk; Hippokratész (i. e. 460-377) szerint a deprimált lelkiállapotot az epe fekete elszíneződése, és kóros folyása idézi elő.
Miről jut ez eszembe? – hiszen mindenki tudja, aki tanult valaha görögül. (Ma már az is felesleges luxus, az interneten fél perc alatt bármi megtalálható.) Talán az epéről és a melankóliáról. Miről is gondolkodhatnék egy gondolkodó ember epeműtét előtt és után? Talán az egyik legnagyszerűbb gondolkodóról, Hamletről, és annak feketepéjéről. Mitől melankolikus Hamlet? Ezernyi értelmező válasz született erre a kérdésre, viszont abban biztos vagyok, hogy a gondolkodás és a melankólia nemcsak Hamlet lényeges velejárói, hanem szorosan össze is függenek egymással.
Hamlet gondolkodik – s közben elodázza a cselekvést. Gondolkodó alkat, és melankolikus. Teher számára a gondolkodás, de nem szabadul annak megannyi nyűgétől. Egy helyen ezt mondja: „mert nincs a világon se jó se rossz; gondolkozás teszi azzá”. (II.2.) Platón Lakomájában Pauszaniász kifejti, miszerint „minden cselekedetünkkel így vagyunk: önmagában nem szép és nem rút egyik sem. Amit mi most itt művelünk: iszunk, dalolunk, társalgunk - mindez önmagában szemernyit se szép, hanem csak aszerint, hogy miképpen csináljuk. Ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz a cselekvés; ha nem helyesen, rút”. Míg Platónnál a kalokagathia, azaz az erkölcsi szép és jó ideájának egysége a cselekvés mikéntjében rejlik, addig Hamlet számára a gondolkodás hozza létre a jó fogalmát – azt, hogyan fogadjuk be, hogyan értelmezzük világunkat és annak történéseit. Érdemes újraolvasni Hamlet monológját a második felvonás legvégén, ahol ekképpen elmélkedik:
Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.
Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyűség az, hogy lám e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arcza elsápad belé,
Köny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágy szívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek, – nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam’?
Tépi szakállam’, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom’? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdöm? Ki teszi meg? Hah!
Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,
Hogy én galamb epéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hizlalom
E szkláv dögével. Véres, búja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Oh, boszú!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
hogy én, a drága meggyilkolt’ fia,
Kit ég s pokol boszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám’, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fúj! – Törd magad’, te agy! –
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Színházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad.
A monológban kétszer hangzik el az „epe” szó, s Arany János fordításában hősünk melaina kholéja magyarul „mélakór”. Hamlet ahelyett, hogy cselekednék, újra és újra elodázza a tettet, mert gondolkodik – testről, lélekről, színházról, annak hatásáról, s feketepéjéről.
Emlékezzünk csak vissza a Hamlet cselekményére két mondatban! 1. Fortinbras seregei fenyegetik Dániát. 2. Fortinbras átveszi a hatalmat Dánia trónja felett. Mi történik közben? Mellékesen modern Európánk egyik legnagyobb és legnagyobb hatású drámája zajlik le. A régi világ felbomlóban („Valami bűzlik Dániában”. Angolul: „Something is rotten in the state of Denmark”, azaz valami rohad), rothad, s átadja a helyét az újnak, ismeretlennek, talán barbárnak. Nem emiatt mélabús Hamlet? Lehetséges lenne, hogy azért halogatja a cselekvést, mert akárhogy is tesz, mindenképpen csak vesztes lehet? Úgy tűnik, a német Heiner Müller jól ráérzett erre a hamleti dilemmára a Hamletgép című drámájában, mert Müller Hamlet-színésze többször is visszaadja a szerepét, és nem hajlandó drámáját eljátszani. Sőt, a negyedik részben, amikor egy adott történelmi szituációban választania kellene, nem cselekszik, mert bármit tesz is, csak vesztes lehet. Jóllehet, a Hamletgép „csak” egy adaptáció a sok közül, jól szemlélteti azt, hogy Hamlet számára a tett helyett csak a gondolkodás marad; még akkor is, ha a gondolkodás számára teher.
Melankolikusak vagyunk, amikor azt érezzük, idejétmúlttá váltunk? Értékeink, amiket gyermekkorunkból magunkkal hoztunk, tudásunk, műveltségünk, amit magunkra szedtünk sok-sok év alatt, mind „feleslegesé” vált napjainkra? Olyanok vagyunk kissé, mint Anton Pavlovics keserédes iróniával megrajzolt figurái, a „felesleges emberek”? (Mondd, Anton Pavlovics, ma is ugyanúgy írnád meg azokat a drámákat? A Prozorov nővérek komédiáját, Vojnyickij munkamániáját, Arkanyina és Trigorin jellemét, Ranyevszkaja elveszett világa felett érzett ressentimentját?) Azt hiszem, az említett színművek éppoly aktuálisak manapság, mint Shakespeare Hamletje; újra és újra felbukkannak a gondolkodó ember elméjében, amikor helyét keresi megváltozott világunkban.
Tudom, többé már nem önt el a feketepe, s amikor ezeket írom; a hamleti melankólia helyett inkább a ressentiment érzése kavarog bennem. Olyan ressentiment, amelyet a mai ukrán zeneszerző, Valentyin Szilvesztrov (vulgo: Valentin Silvestrov) zenéje fejez ki számomra a legszebben. Szilvesztrov mostani korszakában posztlúdiumokat, meta-zenét, sőt „giccs-zenét” (sic!) komponál, mivel szerinte az európai komolyzene merevvé vált, banális örökségnek tűnik a mai ember számára, s ezt a megtört hagyományt úgy igyekszik átlépni, mint Heiner Müller a Hamletgépben: amennyire eltávolodik az „eredetitől”, annyiban közelít is hozzá. Az ECM kiadónál a New Series 1790-es sorozataként 2003-ban megjelent Metamusik című lemezének kísérőfüzetében ezt az esztétikai állapotot így fogalmazza meg: „eltávolodni a zenétől… anélkül, hogy magunk mögött hagynánk”. A felejteni-nem-tudás a ressentiment érzésével kapcsolódik össze, európai kultúránk visszhangjaként. Ezt a hangkiesést és az abból származó összekapcsolódást Shakespeare, Müller, Csehov, Szilvesztrov műveiben itt hallom a fülemben mélabúsan, de immár feketepe nélkül.
