Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Susan Sontag: A betegség mint metafora

2015.06.27

Susan Sontag (1933-2004) neve ismerősen cseng a magyar olvasók fülében; szinte valamennyi művét lefordították magyarra. Sontag regényírással is megpróbálkozott, ám fő erőssége az esszé, s talán azt is bátran kijelenthetjük, hogy az egyik legeredetibb amerikai gondolkodó, és egyben a legkitűnőbb esszéista is egyben. Sontag kora ifjúságától kezdve mindent elolvasott, falta a könyveket, és kritikailag feldolgozván az olvasottakat, képes volt széles távlatokban gondolkodva minden olyan aktuális problémát meglátni és megláttatni, amelyre még korábban más teoretikusok nem reflektáltak. Igazi polihisztor volt, aki éppolyan játszi könnyedséggel tudott eligazodni a filozófia világában, mint az irodalomban, a nyelvészetben, a művészetekben, a közgazdaságtanban, a politikában, a társadalomtudományok szinte bármely ágában, vagy akár a kortárs amerikai fotográfiában is.

 

Esszéit végigolvasván most azt a könyvét választottuk bemutatás céljára, amely a kultúrtörténet betegségmetaforáit tárgyalja. Érdemes megnézni, hogy A betegség mint metafora című 1978-as művében Sontag személyes érintettségét meg sem említi, igyekszik a témát a legnagyobb távolságtartással, mintegy kívülről szemlélni. Az 1989-ban megjelent Az AIDS és metaforái című nagyesszéjének elején a szerző elmondja, hogy korábban maga is rákbetegségben szenvedett, és nyílt szavakkal bevallja olvasóinak, hogy Az AIDS és metaforái a korábbi könyv továbbgondolása, kiegészítése; ezek fényében elmondható, hogy Sontag gondolatiságában A betegség mint metafora tekinthető kiindulási alapnak.

 

Sontag már az első lapon leszögezi vizsgálódásainak témáját és célját: „Könyvem tárgya nem a betegség maga, hanem a betegség átvitt értelmű metaforikus alkalmazása” (p. 5) Tehát a könyv nem a betegségek gyógykezelési módszereinek bírálata, hanem a társadalomé, amely hamis metaforákat gyárt(ott) bizonyos betegségekről. A nagyesszé alaptézise az, hogy szerzője kétségbe vonja, majd határozottan visszautasítja azt az álláspontot, miszerint a betegségek legtöbbje azoknál a személyeknél jelenik meg, akik állítólag meg is érdemlik sorsukat. Sontag rámutat, hogy ez a fajta, az „áldozat kárhoztatása” mentalitás a társadalom által generált metaforákban rejlik. Miután többféle betegséghez tapadt szóképeket elemez a szerző, a legtöbb elemzését a tuberkulózisról és a rákbetegségről adja, mivel szerinte a TBC a XIX. század szimbolikus betegsége volt, míg a rák az AIDS megjelenése előtt a XX. század paradigmatikus betegsége. Miután Sontag sorba veszi a TBC és a rák népszerű megítélése közötti szoros kapcsolatot, arra világít rá, hogy mindkét betegséget sokáig úgy tekintették, mint a beteg sajátos pszichológiai jellemzőinek fizikai megnyilvánulását; mai jellemző szóhasználattal úgy mondanánk, hogy pszichoszomatikus betegségek.

 

Érvelését alátámasztandó, Sontag a példáit jórészt irodalmi művekből veszi, de vizsgálódási körébe bevonja híres emberek levelezéseit, operákat, operetteket, valamint XIX. századi és kortárs lektűröket is; példái mind a magas, mind a populáris kultúra termékeiből kerülnek ki, azaz jól reprezentálják a betegségekkel kapcsolatos hamis metaforák keletkezését, majd továbbélését, és azoknak a következő nemzedékekre történő továbbadását. Sontag majd Az AIDS és metaforái című másik betegségmetaforákkal foglalkozó művében fogja pontosan definiálni, mint is ért metafora alatt, A betegség mint metafora ezzel adós marad, ám a figyelmes olvasó szemét nem kerülheti el, hogy már a könyv legelején a szerző nem csupán szóképet ért metafora alatt, hanem azt leszűkítő értelemben használja, hamis sztereotípiákat értve alatta. A könyv stílusa határozottan militáns, bár úgy gondoljuk, mindez megengedhető, mivel a szerző kimondott célja a betegségekkel kapcsolatos sztereotip gondolkodásmód felszámolása (p. 6).

 

Sontag először tüzetesen megvizsgálja, hogyan változtak az idők folyamán a TBC-vel és a rákbetegséggel kapcsolatos metaforák. Sok különbözőséget talál, viszont rengeteg párhuzamot és közös vonást is. Különösen azt emeli ki a szerző, hogy mindkét betegség esetében azok a metaforák, amelyeket a tünetek leírására alkalmaztak, azt sugallják, hogy a betegség fizikai mivolta és a beteg személyisége közötti szoros kapcsolat nem más, mint a beteg szenvedélyeinek elfojtása. Rámutat, hogy az ókortól kezdve a középkoron át a betegségeket, főleg a fertőző betegségeket általában valamely istenség büntetésének tekintették (lásd Odüsszeia, ahol Trója ostromának tizedik évében Apollón dögvészt bocsát a görög seregre). Később a moralizálás helyett a betegségeket az emberi benső kifejeződésének metaforáival írták le, ami bár moralizál, de a kollektív büntetés helyett az egyéni bűnhődés motívumát viseli magán. Sontag szerint: „A modern betegségek (régebben a tbc, ma a rák) már nem csupán a jellem kifejezői, mint a romantikában; az elmélet kibővült, és azt állítja, hogy a jellem vált a betegség kórokozójává, mert nem talált magának más megnyilatkozási formát” (p. 56). Tehát a szerző olvasatában a betegségmetaforák azt a hamis látszatot keltik, amely szerint a szenvedély, vagy annak elfojtása az, ami behatol a testbe, és a sejteket elsorvasztja, vagy szétbomlasztja.

 

A sorvadást és a szét-, vagy felbomlást alapvető metaforáknak tartja Sontag. Példák százain keresztül mutatja be, hogy a tuberkulózist a sorvadás, elenyészés szinonimáiként írták le (innen az angolban a hétköznapi neve, „consumption”, ami alapvetően elfogyasztást, ebből másodlagos, átvitt értelemben elfogyást, felemésztődést jelent). Ezzel szemben a rákbetegségekre mindig a felbomlással vagy szétbomlással összefüggő metaforákat használták. A szerző megfigyelései szerint a XIX. században a TBC-t vagy romantikusan, vagy szentimentalizmussal átitatva írták le. Egészen 1882-ig, amíg fel nem fedezték, hogy a tüdőbajt egy bacilus okozza, addig a betegséget, illetve azt a kérdést, hogy ki kapja azt el, nagy misztikum lengte körül. A tuberkulózisban szenvedő személyt az érzelmek csapongó áldozataként írták körül, aki azért betegszik meg, hogy felgyülemlett szenvedélyeit ki tudja fejezni. Ezzel szemben a XX. században a daganatos megbetegedésekben szenvedőket olyan metaforákkal vettek körül, amelyek szerint a rákban szenvedőt azért sújtja a betegség, mert érzelmeiket, szenvedélyeiket magukba fojtják, így az elfojtás kóros sejtburjánzást okoz, majd a beteg teste feloszlik, elrohad.

 

Sontag könyve nem orvostudományi értekezés, így az a rengeteg orvos, aki felháborodással bírálta, nem értette meg pontosan az esszében foglaltakat. A szerző nem az orvosokat, nővéreket, se nem az egészségügyi rendszert kritizálja, hanem azt mutatja meg, hogy a metaforák hogyan képesek önálló életre kelve több generáció gondolkodását meghatározni – sokszor negatív attitűddel, mivel a képekben, akár szóképekben, azaz metaforákban történő gondolkodás hatalma sokszor erősebb a fogalminál. A szóképekben ugyanis az az erő rejlik, hogy rejtetten sok mindent sugallnak, értékítéletet mondanak, és mi, a nyelv használói észre sem vesszük, hogy ezek a sokszor hamis képek az elménkbe íródnak, majd gondolkodásunkat szinte automatikusan irányítják.

 

A könyv és párja, Az AIDS és metaforái briliáns elmével és nagy rálátással íródtak a betegségekkel kapcsolatos metaforákról, azaz a hozzájuk kapcsolódó hamis elképzelésekről. Úgy tűnik, Sontag végső célja, miszerint le akar számolni a metaforákkal, a gyakorlatban nem kivitelezhető, mivel a hétköznapok világában a metaforikus gondolkodás hatalma sokkal erősebb a fogalminál. A TBC bacilusát már régen sikerült azonosítani, létezik a bacilus elleni antibiotikum, a Penicillin; mégis, az olyan betegségekkel kapcsolatban, amelynek nem ismert a pontos kiváltó oka, a hamis metaforák továbbélnek. Ilyen a rákbetegség, és az AIDS is; az AIDS-nek ugyan ismert a kiváltó oka, a HIV-vírus, viszont még teljes egészében nem gyógyítható, védőoltás sem létezik ellene, de a hamis tévképzetek továbbra is burjánzanak e betegség körül.

 

Sontag könyvének kapcsán érdekes lehet elgondolkodni azon, vajon mit is ért ma az orvosi és a köznyelv „pszichoszomatikus betegségek” fogalma alatt. Az ismeretlen eredetű, és nem teljes egészében gyógyítható betegségeket ma is ugyanazokkal a metaforákkal írják le, mint valaha a TBC-t és később a rákot. A „pszichoszomatikus betegség” alatt is olyasmit értenek, ami a beteg személyiségjegyeiből, pszichikai tulajdonságaiból fakad – ugyanaz a nyelvi képlet, mint egykor a tuberkulózis esetén. A szerző elméleti vonalvezetésén végighaladva rá kell jönnünk, hogy amit korábban a pszichiátria a szinte alig definiálható „asthenia nervosa” (ideggyengeség) kategóriájába sorolt, azokról sorra kiderült, milyen agyi anyagcserezavarok okozzák, és ma már gyógyszeresen jól kezelhetők, akár gyógyíthatók is. Ma már tehát szó sincs semmiféle jellemből fakadó, vagy az érzelmek normálistól eltérő működésének köszönhető „ideggyengeségről”. Sorolhatnánk még a példák százait Sontag nyomdokain haladva, de ez már messze vinne írásunk fő tárgyától.

 

Mint fentebb említettük, Sontag műve nem orvostudományi munka – sokkal inkább a gondolkodásunkról, és annak a nyelvben történő megjelenéséről szól. Ha jól figyelünk a szerző elméleti fejtegetéseire, csakúgy, mint a világunk határait wittgensteini értelemben kijelölő nyelvre, akkor azt látjuk, a metaforák képesek önálló életre kelni, és továbbélni. A sontagi betegségmetaforákat megfordítva azt láthatjuk, a metaforák ragályként terjednek, és fertőznek tovább. Ahhoz, hogy ne váljunk semmilyen értelemben áldozattá, fel kell fednünk a nyelv torzításait, rá kell jönnünk, mit akarnak bizonyos metaforákká összeállt tévképzetek sugallni, s talán ekkor sikerül leszámolni a hamis mítoszokkal, és nem fertőzni velük tovább világunkat.

 

 

Forrás:


Sontag, Susan: A betegség mint metafora. Ford. Rakovszky Zsuzsa. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

B. Kati,2015.07.14 09:37

Milyen érdekes, hogy a judaista kereszténység egyik alapelve miként él tovább "modern" világunkban, sunyin beleolvadva az emberek tudatalattijába, függetlenül attól, hogy vallásosak, vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy még ma is azt hiszi a többség, hogy az AIDS Isten büntetése az erkölcstelen fertőben élő melegek ellen. Újabb "jó" ok a kiközösítésre.
Döbbenetes számomra, hogy ez a szűklátókörűség sok testi gyógyítóra is jellemző. Nem a betegségek valódi okát keresik, hanem okokat gyártanak a betegségek kialakulásához. Persze, ha belegondolunk abba, hogy mekkora üzlet a medicina, akkor felmerülhet néhány gondolat arról, hogy a betegség-metaforák gyártása akár tudatos eszköz is lehet tömegek befolyásolásához, na és az is, hogy egyáltalán érdeke-e orvostudományunknak az, hogy az emberek egészségesek legyenek. (A társadalom számára gyakorlatilag haszontalan idősekről, testi-szellemi sérültekről nem is beszélve)
Többnyire mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutok, bármiről is legyen szó - minden energia, a betegség is, vagyis a vírusok, bacik, a kellemetlen kísérőjelenségek, fájdalmak, stb.is,na és persze maguk a metafórák is, vagyis a szavak. Úgy hiszem, ha ezt képesek vagyunk megérteni és elfogadni, akkor képesek vagyunk a metafórákat hatástalanítani.
Talán éppen ezért hatékonyabb a hagyományos kínai, meg az ayurvédikus orvoslás. és az összes ősi tudáson alapuló gyógyítás.
Jó, hogy vannak, mégha nagyon kevesek is, akik felhívják a figyelmet erre a nagyon is fontos jelenségre.

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel Alpár,2015.06.30 02:29

A betegség nem csak metafora, a betegség szociálpszichiátriai szemantikai Jelentés!, Köszönöm az Élményt, Kedves Csaba, el is fogom olvasni, hatásodra.

Re: lehel.siver@gmail.com

Csapó Csaba,2015.06.30 15:01

Sontag éppen azzal a nézettel szeretne leszámolni, amely szerint a betegség metafora lenne. Ezt ki is mondja már a könyv legelején, aztán sorra bemutatja, hogy a kultúrtörténetben hogyan fordulnak elő a különféle betegségek szóképekben, és mennyire romboló hatásúak.