Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nádas Péter: Saját halál

2013.04.11

 sajat-halal.jpg

 

 

Nádas Péternek ez a legrövidebb prózai műve, hangosan felolvasva is két óra hosszáig tart. Érdekes kérdés, hogy mi vajon a műfaja. Banális történet, amely már-már unalmasnak hat a könyv feléig, hiszen úgyis tudja az olvasó, mi fog következni. Viszont Nádas ebben a művében is hatalmasat remekel, mert a banális, pár mondatban összefoglalható történet csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy közben a lét nagy kérdéseiről elmélkedjék. A nyelve is annyira egyszerű, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogyan lehet „nagy dolgokról” ilyen egyszerűen szólni. Lehet, de ahhoz a szépírás kivételesen tehetséges mesterének kell lenni!

 

A könyv felénél kiderül, hogy tulajdonképpen egy eposzt olvasunk; olyan fajta Odüsszeiát, amely egyszerre közelít és távolít, mintha valami tüköreffektus működtetné a könyvet. A mű feléig sok apró dolog történik a fogorvosnál, az étteremben, az utcán, otthon, stb., majd amikor az Én a fizikai síkon is lemeztelenedik – a kórházban leveszik minden ruhadarabját –, akkor történik meg az invokáció:

 

A pokoli hangzavarban szólni tudjak. Minden elbeszélés anyja, Polymnia, légy hozzám kegyes, segíts át köznapi szavakkal a Styxen.”

 

Az író a szavakba nem önthetőnek a hétköznapi szavakkal történő megfogalmazásához kéri a vallási és himnikus költészet múzsájának segítségét, majd megkezdi Odüsszeiáját. Nádas nem passzív elszenvedője a saját halálának, hanem aktív közreműködő a folyamatban: „Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.” Amikor az Énből már semmi nem marad, a fogalmi gondolkodás megszűnik, a tudat és az érzékelés sajátos működéséről kaphatunk beszámolót a klinikai halál állapotában.

 

A könyv formája is bravúros, hiszen a fotós és az író Nádas Péter egyaránt megmutatkozik benne: lefényképezte a kertjében lévő vadkörtefát az év minden időszakában, s a könyv bal oldali lapjai a fát mutatják különböző formákban, s közben a jobb oldalon fut a naplóbejegyzésekhez hasonlatos szöveg. Olyannak tűnik számomra, mintha a végesség interpretációi lennének a lét végtelenségének körülírásai.

 

A klinikai halálba való eljutás, és az onnan történő visszatérés érzéki tapasztalata Nádasnál olyan, mint a szülőcsatornán való átjutás. Csak az a kérdés, hol van az „itt” és merre a „túlnan”. A lét teljesége nem ragadható meg a nyelv által létrehozott fogalmi síkon, így a tudatműködések tapasztalatai sem. A születés és a halál csodás módon összefüggenek, valaminek a kezdete egyben valaminek a vége is, nincs Én, de mégis van – megannyi illogikus dolog, melyekről erős kritikával és fenntartásokkal beszél az író.

 

Megkapó számomra az, ahogy Nádas a saját tapasztalati beszámolójától elidegenedik, mintegy kívülről figyelve önmaga érzeteit, s teszi ezt a legkisebb pátosz nélkül. Semmi hősiesség, nincs meg a túlélő patetikus póza, de még az életét megmentő orvosokról is úgy beszél, akik ugyanolyan mesteremberek, mint a lakatos, aki történetesen zárakat javít, míg a kardiológus szíveket. Nádas a legközelebb kerül önmagához, majd fényévekre távolodik. Olvasóját elbűvöli, aztán kijózanítja. A könyvben a fotó képírás, az írás képszerű.

 

Himnikus költészet? Elbeszélés? Eposz? Misztika vagy filozófia? Míg mi okoskodunk, a bölcs túljutott ezeknek a fogalmaknak a csapdáján. Nádas bölcs. Könyve a leghétkönapibb nyelven megírt, minden okoskodástól mentes remekmű, ahol ismét tanúja lehet az olvasó annak, amit korábbi műveiből is sejtett: ez az ember mindent tud a világról, a Saját halál irodalomnak álcázott színtiszta bölcsesség.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel Alpár,2013.04.18 01:07

Nálam is ez lenne a No1:)))

Re: lehel.siver@gmail.com

Csapó Csaba,2013.04.19 19:43

Olvasd, Lehel, aztán a többi Nádas-regényt, drámát esszét, és majd meglátod, milyen nehéz eldönteni, melyik legyen a No.1.