Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Művészet és alázat

2013.08.12

 

„Vissi d’arte”

(A művészetért éltem)

(Giacomo Puccini: La Tosca)

 

 

 

Vannak olyan művek, amelyekhez rendszeres időközönként visszatérünk – zeneművek csakúgy, mint képzőművészeti vagy irodalmi alkotások; ezek olyan magasrendű esztétikai élményt s egyben esztétikai reflexiót váltanak ki, ami miatt érdemesnek tartjuk, hogy újra és újra elővegyük őket. A napokban hallgattunk sokadszorra a kortárs finn zeneszerzők legnagyobbjának zenéjét, Einojuhani Rautavaara (1928-) III. zongoraversenyét Vlagyimir Askenazi (1937-) és a Helsinki Filharmonikus Zenekar tolmácsolásában. Az Ondine kiadó 2002-ben megjelent lemezének (ASIN: B00004NK2O) különlegessége az is, hogy a két zeneszám – a III. zongoraverseny és az Autumn Gardens (Őszi kertek) című zenekari mű – után a karmester és zongoraművész előadó, Askenazi egy kb. 13 perces riportot is készít a szerzővel.

 

Többször is hallottuk a fent nevezett riportot, mindketten angolul beszélnek – egyiküknek sem az anyanyelve –, és tulajdonképpen nem hangzanak el „hatalmas” dolgok, olyan különlegességek, amelyekre az átlagos befogadók kíváncsiak szoktak lenni. Valamilyen oknál fogva újra meghallgatva a riportot (talán egyszerűen, nemtörődömségből a munka mellett nem állítottuk meg a lemezt) a zene gyönyörűsége után újabb szépséget fedeztünk fel a beszélgetésben, amiről mindenképpen érdemes bővebben szólnunk.

 

Mielőtt a lényegre térnénk, nem árt egy kis kitérőt tenni a mű születésének körülményeiről – csupán azért, hogy mondandónk érthetőbbé váljék. A III. zongoraversenyt 1998-ban komponálta Rautavaara, de ezt megelőzően a zongoraművészként és karmesterként egyaránt híres Askenazival beszélgetett terveiről, s a zongoránál ülve meg is mutatta pár elképzelését készülő zongoraversenyével kapcsolatban. Askenazi ötlete az volt, hogy ő szívesen eljátszaná és egyben szimultán vezényelné is a zongora mellől a zenekart. Rautavaara jó ötletnek találta Askenazi felvetését, és a III. zongoraversenyt neki ajánlotta, illetve őt bízta meg annak autentikus tolmácsolásával. A premierre 1999-ben került sor Helsinkiben; Askenazi a terveknek megfelelően kettős szerepet játszott: a karmesterét és a szóló zongoristáét.

 

A fenti információk elolvashatók a CD ismertetőfüzetében is, ami Askenazinak Rautavaaraval készült riportjából is kiderül. Ez még önmagában se nem rendkívüli, se különösen nagyobb figyelem tárgya nem kellene, hogy legyen. Ami roppant érdekes és szép a riportban, az abban rejlik, ahogyan két nagyformátumú művész egymáshoz, és magához a művészethez viszonyul. Erről szólnánk pár szót a fenti kitérő után.

 

 vladimir-ashkenazy_c_jpg_681x349_crop_upscale_q95.jpg

 

 

A riportot Askenazi kezdi, aki bemutatja „Rautavaara urat”, mint a kortárs zeneszerzők egyik legnagyobbikát, önmagáról csak annyit közöl, hogy mi a neve, és hogy ő lehetett az a szerencsés, aki előadhatta a Mester művét. Askenazi önmagát alulpozícionálja a beszélgetésben, mint egy jó riporter, aki a kérdező pozíciójából a hallgatók szemszögét képviseli. Ritka ez a fajta tartás és alázat még a professzionális riporterek részéről is, ám Askenazi akkora tisztelettel beszél a zeneszerzőről, „Rautavaara úrnak” szólítván, hogy látszik, a riport idejére felfüggeszti korábbi szoros kapcsolatukat, és ragaszkodik a szigorú formaságokhoz. Először bocsánatot hogy, többletfeladattal terhelte meg a szerzőt, amiért ő nemcsak a zongoraszólót kívánta eljátszani, de a zongora mellől vezényelni is akarta a zenekart. Ezt követően megkérdi Rautavaaratól, milyen kihívásokat, nem várt nehézségeket okozott neki ezzel. Végig úgy teszi fel a hosszúra sikeredett kérdést, hogy azt sugallja, az igazi Mester a zeneszerző, aki őnála magasabb szinten van, mert ő a teremtő erő, s Askenazi csupán a mű végrehajtója.

 

Rautavaara először elfogadja a neki pozícionált magasabb rendű szerepet, mert nem akarja megbántani a kérdezőt. Jól tudja, egy rutinos és kulturált professzionális riporter is hasonlóképpen járna el. Elkezdi a válaszát, és semmi különlegeset nem mond, de ahogy mondja, arra már érdemes odafigyelni. A második mondata vége felé már önmagát alacsonyabb szintre pozícionálja, mint ahová eredetileg Askenazi helyezte, mert válaszából kiderül, hogy ő sem több Askenazinál, hiszen az igazi mester maga a Művészet, s ő semmivel sem több, mint az előadó. Mindketten szolgálnak: egyikük azzal, hogy kottapapíron alkotja meg a művet, a másikuk pedig úgy, hogy játékával létrehívja azt az előadás során.

 

 rautavaara.jpg

 

 

Ettől a pillanattól fogva két nagyformátumú világhírű ember beszélget olyan nagyfokú tisztelettel egymás és a közös művészetük iránt, hogy a hallgató úgy érzi, mintha ott ülne közöttük. Rautavaara nem álszerény; Goethét, Thomas Mannt és Picassót hozza fel példának arra, hogy amit ő mond, az nem különlegesség, mások is éreztek már hozzá hasonlóan. Azt meséli, hogy az alkotó természetesen megtervez sok mindent, de a műnek léteznek öntörvényű sajátosságai, amelyeket már nem mindig tud megalkotója irányítani. Gyermekszüléshez hasonlítja a folyamatot, ahol sok mindent előre meg lehet szervezni, de nem várt fordulat bármikor közbeszólhat, s a babának amikor jönnie kell, onnantól kezdve már megállíthatatlan a folyamat. A beszélgetés szépsége akkor bontakozik ki, amikor mindkét fél úgy beszél magáról, mint aki csak eszköz a művészet kezében, tehát Rautavaara a riportbeli viselkedés illemszabályai szerint fogadta el csupán a neki kiosztott magasabb szerepet, és utána meggyőzően érvel amellett, hogy ő nincs is annyira „magasan” magához a művészethez képest.

 

A „művészet szolgája” metafora sokszor előfordul a kultúrtörténetben; jelen esetben – stílusosan – zenei példát idézünk:

 

 

Io son l’umile ancella del Genio creator:

ei m’offre la favella, io la diffondo ai cuor...

Del verso io son l’accento, l’eco del dramma uman,

il fragile strumento vassallo della man...

Mite, gioconda, atroce, mi chiamo mi chiamo Fedeltà:

un soffio è la mia voce, che al nuovo dì morrà...

 

(Francesco Cilea: Adriana Lecouvreur, Adriana áriája az I. felvonásból)

 

A Teremtő Lélek alázatos szolgáló leánya vagyok:

Ő nyújtja nekem a beszéd erejét, én pedig azt a szívekbe árasztom…

A költő hangja én vagyok, az emberi dráma visszhangja,

Törékeny eszköz, alattvaló az ő kezében…

Lágy, vidám és félelmetes, a nevem Hűség:

Csak egy fuvallat a hangom, mely másnapra elhal…

 

(Csapó Csaba nyersfordítása)

 

 

Cilea (1866-1950) 1902-es romantikus operájában (Eugène Scribe és Ernest Legouvé drámája alapján az olasz nyelvű librettót Arturo Colautti írta) Adriana Lecouvreur, csakúgy, mint a valós történelmi személy, színésznő. Első felvonásbeli áriájában arról szól, miszerint a művészet maga a Teremtő Lélek, akinek ő csupán alázatos szolgálója. Azt teszi, amit az alkotó és még inkább maga a elvár tőle; ő csupán egy eszköz, aki hűen tolmácsolja azt, amit kell – nem többet, nem kevesebbet. Hangja nem a sajátja, hanem a drámaköltőé, akinek művészetét az ő hangja csupán visszhangozza. Nem nehéz felfedezni a hasonlóságot Adriana és Rautavaara valamint Askenazi gondolkodása között.

 

Újabb csodálatos példája a művészi alázatnak Jessye Norman (1945-) 1990-es, a Philips által megjelentetett lemeze, amelyen Richard Strauss zenekari kíséretes dalait énekli. (Richard Strauss: Vier letzte Lieder & 6 Orchesterlieder. October 25, 1990 Polygram Records, ASIN: B0000040VV). Az énekesnő hatalmas hanggal rendelkezik, ami alatt értendő a hangerő csakúgy, mint a hangszín és kifejezőkészség gazdagsága. Az igen telt és erős hangú Jessye Norman főleg a nagy drámai szoprán szerepeket tartja repertoárján, ahol hatalmas hangerővel kell énekelni. Eláll az ember lélegzete, amikor meghallgatja ezeket a dalokat az ő előadásában. Jessye nem azt akarja bebizonyítani, hogy neki még ezek a rettenetes nehéz dalok is mennek, és hogy a hatalmas hangerejű, nagy zenekari tuttikat képes még nagyobb hangerővel áténekelni; nem akarja megmutatni, hol vannak hangjának és technikájának határai, nem akar meggyőzni hangja szépségéről és sokszínűségéről. Ha felállítható egy szubjektív skála 0-tól 100-ig, ahová egy énekes hangerejét, hangszínének gazdagságát és kifejező erejét lehet elhelyezni, akkor Norman megítélésünk szerint valahol a 95 és a 98 között kapna helyet. Ezen a lemezen viszont amennyit fel is használ a hanganyagából, az a legnagyobb hangerő esetében is maximálisan kb. 30. Jessye Normann magukat a műveket mutatja meg nekünk, a maguk visszafogottságában értelmezve azokat, s meg is teheti ezt, hiszen legtöbbjük az elmúlásról szól. Sok mai kolléganőjével ellentétben Jessye nem talmi öncsillogtatást akar elérni, mert ő csakúgy, mint Adriana, a művészet szolgáló leánya ezen a felvételen, s művészetével azt igazolja, magának a műnek kell megcsillannia, nem pedig előadójának kell játszania a sztárt.

 

 jessye-strauss-philips.jpg

 

 

Szép Jessye Norman Strauss-tolmácsolása, a maga visszafogottságával és avval, ahogy az énekesnő a művészetnek rendeli magát alá. Hasonlóan énekel, mint ahogy Adriana játszhat a színpadon: a Teremtő Lélek alázatos szolgáló leányaként. Szép Rautavaara muzsikája, de az is szép, ahogyan Askenazival beszélgetnek. Jó hallani, hogy az olyan fikcionális operai karakterek, akik szerepük szerint színésznők – Adriana, és Tosca is ilyen –, a valóságban is léteznek még hozzájuk hasonlóan gondolkozó, és a teljes művészi alázat nevében dolgozó zeneszerzők, zongoraművész-karmesterek és énekesek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

Buza Kati,2013.10.19 08:06

Bár látszólag semmi köze gondolatomnak ehhez a témához, mégis az olvasása közben jutott eszembe. Láttam egyszer egy filmet, hogy készítik a világhírű japán kardokat. A kovácsmester a munka megkezdése előtt bizonyos ideig böjtöl, nem érintkezik asszonnyal és imádkozik, meditál. Miután testben, lélekben és szellemben megtisztult, csak ezután érinti meg az alapanyagot. Ugyanezen a tisztuláson kell segítőinek is végigmennie. Mi ez, ha nem tisztelet és feltétlen alázat a munka és annak születendő gyümölcse iránt? Bármilyen híres is volt a mester, nem a saját személyét helyezte előtérbe magamutogatva, gőgösen, hanem a kard születését. Ez évszázadok óta így működik Japánban és egy eredeti japán katana komoly vagyont ér. Úgy gondolom, az eredmény egyértelműen megmutatja a valódi művészt, legyen az zene, irodalom, képzőművészet, vagy akár kézművesség művelője. Ha hiányzik az őszinteség, a szerető és segítő alázat a születéshez, akkor lehet a végeredmény bármilyen káprázatos, lélektelen lesz.

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel Alpár,2013.08.12 21:25

Köszönöm a hermeneutikai zeneélményt!