Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Műfaja: ECM

2013.07.07

 

 

Napjainkra talán megszokottá vált, hogy rengeteg koncertet és zenei hangfelvételt igen nehéz bármely kategóriába is besorolni; lehetne akár klasszikus, dzsessz, pop, népzene, crossover, ezek keveréke, vagy ezek közül egyik sem. Glenn Gould zongoraművészete és esztétikai írásai (magyarul lásd: Tiltsuk be a tapsot!, Budapest, Európa, 2004.) alapján kijelenthetjük, a hanglemezek készítése és kiadása már akár önmagában is művészet lehet, mint ahogy egy képzőművészeti kiállításon a képek sorrendje, elrendezése és elhelyezése is komoly esztétikai kérdéseket vethet fel. A lemezkiadás, mint művészet koncepcióját úgy tűnik, a Manfred Eicher által 1969-ben Münchenben alapított ECM (Edition of Contemporary Music, magyarul: Kortárs Zenei Kiadó) tökéletesen megvalósította.

 

Az ECM jelmondata nem valamely művészre, se nem kifejezett műfajra vonatkozik, hanem alapvetően esztétikai fogantatású: „Most Beautiful Sound Next to Silence” (Csodaszép hangzás, amely a csendhez áll legközelebb). Igaz, első kiadványuk az amerikai dzsessz-zongorista és komponista Mal Waldron Free at Last című albuma volt, és ezt követte egy sor dzsessz-lemez, mégsem mondható el, hogy az ECM dzsessz-kiadóként kezdte volna működését. Az 1960-as évek végétől a dzsessz fejlődését igen különböző behatások érték, mint például a pop, a rock, a népzene, a világzene, az avantgárd komolyzene. E fenti folyamatnak még nincs vége, hiszen évről évre újabb benyomások érik a komponistákat; a középkori könnyed, táncos jellegű, valamint a szintén középkori egyházi zene mára szervesen beintegrálódott a hipermodern zenébe. A gregorián dallamok szopránszaxofonon történő előadása (Jan Garbarek), illetve a norvég népdalokkal való vegyítése sem számít ritkaságnak, s ezeket az új törekvéseket az ECM oly mértékben támogatta, hogy mára szinte az ECM kiadóhoz kapcsolhatók ezek a felvételek. Ennek alapján elmondható, az ECM hanglemezeivel nem a lehetséges vásárlói csoportok összeegyeztethetetlenül különféle típusait célozza meg, hanem új minőséget mutat fel; a standardizáló jazz, az európai és észak-amerikai kortárszene, a középkori, barokk, klasszicista, romantikus, stb. repertoár nem diszkréten elkülönült prezentálásával, hanem ezek egymásra vonatkoztatásainak gazdag kontextusban való felmutatásával vált egyedivé az ECM.

 

A kiadó kezdetektől fogva lehetőséget biztosított addig ismeretlen komponisták és művészek bemutatkozásához, melyek közül sokan világhírűvé váltak, sőt, egyeseket akár „EMC-művészként” is aposztrofálhatunk. Ilyen saját kiadói művésznek tekinthetjük például Maacha Deubnert (szoprán), Juliane Banse-t (szoprán), a Stuttgarti Kamarazenekart, Thomas Demenga-t (gordonka), Till Fellnert (zongora), a Hilliard Ensemble-t, Tonu Kaljuste-t és az Észt Filharmónia Kamarakórusát, vagy Kim Kashkashiant (brácsa), a magyar Keller Vonósnégyest (Keller András – hegedű, Környei Zsófia – hegedű, Gál Zoltán – brácsa, Szabó Judit – cselló), Thomas Larchert (zongora), Michelle Makarskit (hegedű), a Trio Mediaevalt, Gidon Kremert és a Kremerata Balticát. Az interkulturalizmus iránti igényt jól mutatja az a tény is, hogy számos előadóművész hírnevét nem a klasszikus zenével alapozta meg, később az ECM égisze alatt mégis elkalandozott a komolyzene területére is, és teljesítményük kiemelkedő volta semmiben sem maradt el korábbi tevékenységüktől (Keith Jarrett, Jan Garbarek, Nils Petter Molvaer, Dino Saluzzi, stb.).

 

Az ECM New Series 1984-ben az akkor még teljesen ismeretlen Arvo Pärt mára emblematikusnak számító Tabula Rasa című lemezével indult, amelyen olyan szólisták játszanak, mint Keith Jarrett (zongora), Gidon Kremer (hegedű), Tatjana Grindenko (hegedű) és Alfred Schnittke (preparált zongora). A New Series olyan zeneszerzők neveit vezette be a köztudatba, mint például az amerikai Meredith Monk, az észt Arvo Pärt, a lett Gidon Kremer, a német-szovjet Alfred Schnittke, vagy az amerikai John Adams. Továbbá az ECM kiadó nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan zeneszerzők váljanak világhírűvé, mint például Heinz Holliger, Gavin Bryars, Sofia Gubaidulina, Galina Usztvolszkaja, Valentin Silvestrov, Tigran Mansurian, Giya Kancheli, Peteris Vasks, Alexander Knaifel, Erkki-Sven Tüür és még sokan mások. A norvég dzsesszt és a norvég népzenének a kortárs zenébe történő fúzióját szintén az ECM kiadó jóvoltából ismerhette meg a világ. Jan Garbarek, Terje Rypdal, Ketil Bjørnstad művészetét szintén az ECM tette világhírűvé.

 

A norvég mellett a magyar vonatkozásokat is érdemes megemlíteni, úgy zeneszerzőket, mint művészeket az ECM lemezei kapcsán. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Veres Sándor, Eötvös Péter, Kurtág György, és Ligeti György művei szép számmal kapnak helyet az ECM lemezei között. Magyar ECM művészek a fent említett Keller Quartet, Schiff András valamint Jandó Jenő is.

 

Külön figyelmet érdemel Keith Jarrett zongorajátéka a kiadó felvételein. Jarrett fiatalon dzsessz-zongoristaként lett híres, viszont az ECM jóvoltából mára már nem lehet besorolni sem mint zeneszerzőt, sem mint zongoraművészt semmilyen kategóriába sem. Klasszikus repertoárját J. S. Bach, G. F. Händel, W. A. Mozart, D. Sosztakovics művei teszik ki. Saját szerzeményei akár szimfonikus zenekarra, akár szóló zongorára teljesen meghatározhatatlan műfajúak: a klasszikus elemei éppúgy meghatározóak benne, mint a minimalizmus, a dodekafónia és a dzsessz – műfaját tekintve talán legjobb csak a „Keith Jarrett” címkével ellátni.

 

Ha a kortárs zeneszerzők művei mellett meghallgatjuk az ECM Bach, Mozart, Schubert lemezeit, egyből felötlik az a kérdés, hogy mit is jelent valójában az a terminus, hogy „kortárs”, illetve milyen értelemben tekinthető „kortársnak” egy barokk vagy klasszicista zeneszerző műve. A Der Bote - Elegies for Piano (ECM New Series 1771) lemez címe németül, alcíme angolul szól a hallgatóhoz, s ezen a felvételen Alexei Lubimov zongorázik sorrendben Carl Philipp Emanuel Bach, John Cage, Tigran Mansurian, Liszt Ferenc, Michail Glinka, Frédéric Chopin, Claude Debussy, Bartók Béla és végül Valentin Silvestrov műveiből. Olyan érzése támad az embernek a lemez hallatán, mintha a legelső darab, C. P. E. Bach (1714–1788) fisz-moll fantáziája lenne a legmodernebb hangzású, míg az utolsó szám, Valentin Silvestrov (1937–) „Der Bote” (A követ) című zongoradarabja szólna a leginkább klasszikus stílusban.

 

Az ECM középkori, barokk és klasszikus lemezeit hallgatva rá kell jönnünk, a kortárs zene a kiadó esztétikája szerint nem elsősorban mai szerzők műveit jelenti, hanem sokkal inkább a hagyomány olyan elkötelezett és mértékadó olvasatát, illetve ebből következően olyan előadói praxist, amely a „régi” és az „új” közötti virtuális határvonalat éppúgy elbontja, mint a műfajok közötti határokat. A sok példa közül hallgassunk bele Keith Jarrett zongorajátékába! A komponista-pianista művész szólóalbumait hallgatva olyan érzése támad az embernek, nem klasszikus zenét hallgat, se nem dzsesszt. További, más szerzők és művészek lemezeit hallgatva is arra a következtetésre juthatunk, a kiadványok műfaja speciális, ezért jobb híján így lehetne besorolni: műfajilag ECM.

 

 

 

http://www.ecmrecords.com/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

Buza Kati,2013.07.08 15:20

Sajnos a zenei műveltségem nagyon de nagyon picurka, ám igényem a zenére akkora, mint a csendre, ami ugyanolyan létfontosságú számomra, mint a tiszta levegő.
Jó, hogy van egy zenei kiadó, aki nem (csak)a diktált divat és a kőkemény profitorientáltság szemüvegén keresztül lát, hanem képes levenni azt a szemüveget és hajlandó látni, ezen esetben hallani.
Nagy kár, hogy a könyvkiadók között, legalábbis Magyarországon nem létezik ECM!

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel Alpár,2013.07.07 21:14

A Csend a legszebb hangzás!