Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KUTYA ÉLET...

2012.06.12

 

 

 Requiem aeternam dona ea Domine!

 

 flowers241.jpg

A kislány vidám természetű volt, örökmozgó és állandóan aktív; sőt, felnőtt korára is megmaradt az a pajkos csintalansága, mely gyermekkorának egyik jellemzője volt. Ragyogó fekete szemei állandóan csillogtak, s fekete hajából legtöbbször bubi frizurát készített a fodrász. Neve megegyezett anyósoméval, csak éppen másként becéztük mindkettőjüket, így mindig tudtuk, kihez szólunk.

 

Emlékszem, amikor már tudott járni, odaszaladt hozzám, majd nagy kecskebukázással állt meg előttem a padlón a kis csöppség. Imádott mindenhová felmászni, a világot felfedezőkörúttal bejárni, de az ismeretlen emberekre is mosolygott. Nagylányként is sokat nevetett, és már látható volt a szemében a huncut mosoly, amelyből arra következtettünk, hogy megint valami "rosszban" sántikál, valamit megint el fog követni. Mindannyiunkat egyformán szeretett, és akkor volt a legboldogabb, amikor együtt volt a család.

 

Ebéd után rendszerint kiment az udvarra sétálni, levegőzni, ha rossz idő volt, akkor csak kidugta az orrát, és már jött is vissza a lakás melegébe. Annyira megszokta az ebéd utáni sétákat a kertben, hogy sokszor alig bírta kivárni, hogy a párom megegye az ételt, s ilyenkor fél szemmel a tányérjára sandított, hogy lássa, mikor végez az ebéddel, mikor mennek már ki együtt.

 

A kedvenc állatai a cicák voltak: szerette Cirmit, Bercit, de kedvence, legjobb kis négylábú barátja Marci volt. Sokat játszottak Marci-cicával, olykor akkora hancúrozásba kezdtek, hogy alig bírták abbahagyni.

 

Amikor a végzetes betegség kitört rajta, Marci-cica nem értette, miért nem játszik vele a kislány, miért nem bújik oda hozzá. Később megérezte, hogy valami nincs teljesen rendben, így hát megpróbálta felvidítani: odament hozzá, illegette magát, ő a fiúcica a lány előtt, még bukfenceket is hányt neki, csak hogy jobb kedvre derítse.

 

A szívbetegségek igen sokfélék: vannak olyanok, amelyek egyből elviszik áldozatukat, mások kisebb-nagyobb rosszulléteket okoznak, de megfelelő gyógyszeres kezelés mellett el lehet éldegélni velük, majd vannak olyanok, amelyek kiszámíthatatlanok, mivel időnként látványosan jobban van a beteg, másnap szinte haldoklik, aztán megint jobban van, és így tovább.

 

Azon az estén, amikor először orvost kellett hívnunk a lányhoz, nagyon rossz bőrben volt: az ügyeletben lévő doktornő minden tudását és lelki erejét összeszedve két óra hosszán át próbálta megmenteni az életét: infúziót kötött be, adta sorban az injekciókat, hol vénába, hol izomba, s közben állandóan vizsgálta, hogyan reagál a lány a gyógyszerekre. A doktornő mindent megtett, és teljesen korrekt volt, mert elmondta, ha megéri a lány a reggelt, akkor van még remény a felépülésre.

 

Megérte a reggelt, és jobban is lett. Alapos kardiológiai kivizsgálás után azonnal megkapta a gyógyszereit, melyekre jól reagált a szervezete, napról napra jobban lett, és öt nap múlva már arcán a boldog mosollyal örvendezett, amikor a munkából hazaértem. Újra tudott örülni nekünk, kis barátjának, Marcikának is, és újra jóízűen ette kedvenc ételeit. A rettenetes bizonytalanság és elkeseredettség helyébe öröm lépett a család minden tagjába, és szívbeteg kislányunk felépülésében teljesen biztosak voltunk.

 

Balga, aki remél! Aki pedig nem, az megkeseredett, életképtelen lény, hiszen remény nélkül nincs boldog élet (lásd: Ernst Bloch: A remény elve című nagyszabású életfilozófiai művét!). Paradox helyzet. Paradoxon az a probléma, melyet nem lehet logikailag megoldani. A halál paradoxon. Miért éppen ő? Miért most, és nem sok-sok év múlva? – megannyi kérdés, amelyekre nincs válasz.

 

A lány rosszabbul lett. Kapott magasabb adag gyógyszert a vénájába, majd másnap újra orvost kellett hívni hozzá, mert jártányi ereje sem volt. Újabb adag gyógyszert kapott, de nem segített rajta. Kutya élet! Nincs rá logikus magyarázat, csak misztikum lengi körül a halált. Ugyanaz a doktornő jött hozzá, aki tíz nappal előtte heroikus küzdelmek árán megmentette az életét. Ezúttal nem sikerült, reménytelen volt. Vajon véletlen, hogy ugyanazon a doktornő kezei között lehelte ki utolsó leheletét, aki először megmentette az életét? Misztikum.

 

A lány talán egy a miénknél sokkal tágabb dimenzióból lát és hall minket, csak nem érzékeljük őt. Ha így is van, ha hiszünk is ebben, mit sem segít rajtunk. Olyan, mint Chuang-ce példája, amely szerint a kútban lakó békával nem lehet a tengerről beszélni, mert őt saját gödre korlátozza. Mi, az itt maradottak a saját dimenzióink foglyai vagyunk, így mit sem segít semmiféle logika, semmiféle bölcsesség.

 

Gyászoljuk a lányt, sajnáljuk magunkat mardosó hiánya miatt. Nem könnyű és nem is lesz könnyű a gyászmunka. Akár van túlvilág, másik, tágabb dimenzió, akár nincs, Chuang-ce békái vagyunk a kútban. Marad számunkra a remény, hogy fájdalmunk idővel enyhül, és marad számunkra az emlékezés a kislányunkra.

 

 

 1338834891_758_ft15129_kutyamenny.gif