Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan mondjuk helyesen?

2012.01.02


 

 

Egyik tanítványomtól hallok egy rossz angolsággal megfogalmazott mondatot; kijavítom, majd elmagyarázom neki, milyen hibába esett. Erre lazán közli velem, hogy bizony Angliában így hallotta, tehát az jó, amit ő mond. Erre én: „Ja, édesem, én is sok embert hallok Magyarországon suksükölni”!

 

 

 

Ha egy felnőtt kérdezné meg, miért nem helyes a következő mondat: „Játszok kinn a kertbe”, könnyen megmagyaráznók, hogy először is, ikesen kell ragozni a „játszik” igét, tehát egyes szám első személy jelen idejében „játszom” a helyes alak, továbbá a „hol?” kérdésre felelő helyhatározó helyesen „-ban, -ben” végződést kap, tehát a helyes alak a „kertben” lesz. Ha egy gyerek szájából hallunk ilyen mondatot, kijavítjuk, és addig javítgatjuk – jó esetben – amíg megtanulja a helyes nyelvhasználatot. Ám ha a gyerek nem elégednék meg a kijavítással, és visszakérdezne, miért ez és ez a helyes alak, ki, és milyen alapon mondja meg, mi a helyes, igencsak bajban lennénk a válasszal.

 

 

 

Amikor idegen nyelvet tanulunk, megtanuljuk a szabályokat, majd később azt tapasztaljuk, hogy anyanyelvi beszélők mind szóban, mind írásban sokszor fittyet hánynak a nyelvhelyességre. Mit tanítson ezek után a nyelvtanár? Mondja azt, hogy bárhogyan jó? Aligha jó ötlet, hiszen káoszba fulladna a nyelvtanulás folyamata, és a tanuló soha nem tanulná meg a nyelvet. Emlékszem, amikor a gimnázium első osztályában tanultuk latinból a praesens perfectum helyes használatát, a nagy római klasszikus szerzőknél többször is azt tapasztaltuk, hogy „nem tanulták meg jól a helyes latin nyelvtant”, mert akkor is a nevezett igeidőt használták, amikor oda egy általunk tanult másik kívánkozott volna.

 

 

 

A latin után (és bizonyos szinten közben is) megkezdjük ógörög tanulmányainkat. Már az első órán leszögezzük, hogy a klasszikus kori attikai próza nyelvét vesszük alapnak, és minden más dialektus, korszak nyelvét bár helyesnek fogadjuk el, a „Más” kategóriájába soroljuk. Miért? Egyszerűen azért, mert kell egy kiindulási pont, valahol el kell kezdeni a nyelvtanulást, amihez képest tudjuk a többi létező nyelvi jelenséget szemlélni. Azt hiszem, ezzel már meg is mondtam, mi a nyelvtanilag „helyes” nyelvhasználat.

 

 

 

Nagyon sokáig a grammatika preskriptív volt, azaz előíró: megszabta, mi a helyes, és mi nem. A XX. században a nyelvészet fejlődésével, valamint a korábban Nyugaton ismeretlen, egzotikus nyelvek tanulmányozásának fellendülésével megszületett a deskriptív, azaz a leíró nyelvészet iránti igény. Ennek a lényege az, hogy a nyelvtantudós leírja, hogyan működik a nyelv, nem pedig előírja, hogyan kellene működnie.

 

 

 

Az utóbbi években hazánkban Nádasdy Ádám sokat tett a leíró nyelvészet népszerűsítéséért, és nagyon gyakran kifejti, miszerint például az „eszem” és az „eszek” alak funkcióját tekintve egyenrangú, hiszen mindkettő ugyanazt fejezi ki, jelentésmegkülönböztető szerepük a magyarban nincs. Ugyanezt elmondhatjuk egy halom „helytelen” magyar nyelvi alakról – a suksüköléstől kezdve számos olyan jelenségig, amelyek „hasogassák” a fülünket. Nádasdynak tökéletesen igaza van, ha a nyelvet deskriptív szemszögből nézzük. Felmerül az emberben a kérdés, vajon bizonyos „helytelen” alakok hallatán miért borsódzik hátunk. Továbbmegyek: mit tanítsunk a gyereknek? Leszoktassuk a suksükölésről, vagy ne, mondván az is „helyes”? Milyen nyelvi normát tanítson a nyelvtanár, ha Angliában is „suksükölnek”?

 

 

 

Az, hogy mi a helyes, normatív dolog, azaz konszenzus kérdése. A gyerek megkérdezné: „Tessék mondani, összejönnek a nyelv beszélői a főtéren, és megvitatják, majd megszavazzák, mi a helyes, és attól fogva működik a konszenzus”? Nem is olyan butaság ez a kérdés, akármilyen jót mosolygunk is rajta! Ha így lenne, akkor a nyelv nem fejlődnék, megállna egy rögzített szinten. A nyelvek története bebizonyította, hogy nem így van. A latin sem állt meg, hiába próbálták rögzíteni, hiszen már a középkorban sem ment szegény deákoknak a kötőmód hibátlan használata. A hellenizmus korában, a négy nagy nyelvjárásból létrejött koiné görög (koiné = közös) vált a kor világnyelvévé, az Újszövetség is ezen a nyelven íródott, és bizony a művelt rétegek megpróbálták rögzíteni, és kikiáltani a helyes görögnek. Nem akartak tudomást venni a nyelv természetes fejlődéséről, lenézték a népnyelvet, sőt, meg is tisztították a görögöt annak népies elemeitől, és létrehoztak egy csak a művelt emberek által tanult, a kései ógörög mintáját követő mesterkélt műnyelvet, a katharevuszát (katharevo azt jelenti, hogy „megtisztítok” – innen a „katarzis” szó is). Az eredmény: kétnyelvűség – a tanult ember értette az irodalmat, az újságot, a rádiót, a kevésbé művelt semmit nem értett a hivatalos nyelvből. 1976-ban törvény mondta ki Görögországban, hogy a népnyelv vált a hivatalos nyelvvé, ám az újgörög még mindig tele van régies, katharevusza szavakkal. A kétnyelvűség nem szűnt meg, és nem is fog már. Példáink annak demonstrálására szolgálnak, hogy lássuk, nem lehet, illetve nem szabad a nyelvhelyességet mindörökre rögzíteni.

 

 

 

Láttuk, a deskriptív grammatikának bizonyos mértékig sok mindenben igaza van, s ezt tények, valamint a nyelvtörténet is alátámasztják. De térjünk vissza a kérdéshez, hogy mit tanítsunk gyerekeinknek, s az idegen nyelvet elsajátítóknak. Minden kor kialakít egy nyelvi normát, amit illik követni, és betartani. A normákat be nem tartókat műveletlennek, igénytelennek tartjuk, s nem szeretnénk, ha gyermekeink, nyelvtanulóink is ilyenek lennének. Éppen ezért, a deskriptív grammatika minden igaz állítását és nézetét szem előtt tartva úgy gondolom, a nyelvművelés az, ami ezt a hiányzó láncszemet pótolná; az a nyelvművelő mozgalom, amely Magyarországon egykoron Grétsy László, Deme László professzorok, valamint Péchy Blanka színművésznő nevéhez kötődtek.

 

 

 

A mára hiánycikké vált nyelvművelés arra irányítaná figyelmünket, hogy az éppen akkor adott nyelvi normák betartása gazdagítja, színesíti, s ezáltal igényessé teszi stílusunkat. Attól, hogy a normák változnak, sokszor egyszerűsödnek (bizonyos régiesnek ható alakokat elfelejtünk, nem használunk), még nem következik, hogy ne használhatnók őket bátran. Ebből következőleg nem tartom szerencsésnek, hogy az általam nagyra értékelt Rakovszky Zsuzsa prózájának kritikusai az írónő legfőbb hibájának nyelvhasználatát hozzák fel, csupán azért, mert „nem mai nyelven ír” – olyan szavakat és nyelvi szerkezeteket is mer tudatosan és szépen használni, mint amilyeneket például Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, vagy Szabó Magda. Ha a mai kor embere nem ismeri a következő szavakat: „móring, milimári, masamód, hagymázas, bédekker, vizesnyolcas, stb.”, akkor ez nem Rakovszky hibája. Tessék csak nemzeti irodalmunk klasszikusait olvasni, ha kell, szótárazni (mint ahogy az angolok teszik Shakespeare olvasásakor), és szókincsünket gazdagítani!

 

 

 

A deskriptív nyelvészet és a nyelvművelés nem egymással szembenálló, egymásnak ellentmondó dolog; míg az egyik a nyelvészeket és nyelvtanulókat segíti, addig a másik az igényes nyelvhasználókat, akik szeretnének az adott normáknak megfelelően „helyesen” írni és beszélni, sőt, a normákat a régi, elfelejtett nyelvi eszközökkel, valamint újakkal is gazdagítani.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ács

F.Eszter,2012.02.25 13:36

Általánosban jó nyelvtanos voltam, de mára már nem vagyok. Miért is? Ha sms-ezek, fölösleges. Ha chat-elek, akkor méginkább. Anyám profibban beszéli a németet, mint a gimis tanáraim, pedig csak középfokú vizsgája van. Önéletrajz kellett a napokban németül és az eredeti német minta helytelen volt nyelvtanilag. A bolti eladó nem tudja, hogy a gríz az dara, nagyanyám nem érti, mit sms-ezek neki, én nem értem sokszor amit ő mesél a gyerekkorából, ha nyalósóról, gödölyéről ,vagy dödölléről beszél. Talán anyám még megérti őt is és engem is. De mi lesz a nyelvvel ebben a világban, ahol a számítógép a kultúrától idegen új közös nyelvet teremt és ez a menő! Lassan az élő beszédben is. Azért én bizakodom, hogy a számomra értékes irodalmi műveket továbbra is irodalomként élvezhetem, nem pedig computerszlengként.