Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feketepe

2011.10.16


 

 

 Dr. Bor Lászlónak

 

 

 

A görög nyelvben a szóvégi magánhangzó bizonyos hangtani szabályok szerint kiesik, vagy megváltozik, ha a következő szó szintén magánhangzóval kezdődik. A bővebb részletek megtalálhatók egy jó leíró görög nyelvtanban, de ezzel most nem terhelném az olvasót. (Vigyázat, a hangkiesés bonyolult szabályok szerint az újgörögben nem teljesen úgy, néha fordítva működik, mint az ógörögben!)

 Feketepe, azaz melaina kholé (melas, melaina, melan = fekete, kholé = epe). A görög melaina kholé szókapcsolatból jött létre a melankólia szavunk; Hippokratész (i. e. 460-377) szerint a deprimált lelkiállapotot az epe fekete elszíneződése, és kóros folyása idézi elő.

 Miről jut ez eszembe? – hiszen mindenki tudja, aki tanult valaha görögül. (Ma már az is felesleges luxus, az interneten fél perc alatt bármi megtalálható.) Talán az epéről és a melankóliáról. Miről is gondolkodhatnék egy gondolkodó ember epeműtét előtt és után? Talán az egyik legnagyszerűbb gondolkodóról, Hamletről, és annak feketepéjéről. Mitől melankolikus Hamlet? Ezernyi értelmező válasz született erre a kérdésre, viszont abban biztos vagyok, hogy a gondolkodás és a melankólia nemcsak Hamlet lényeges velejárói, hanem szorosan össze is függenek egymással.

 Hamlet gondolkodik – s közben elodázza a cselekvést. Gondolkodó alkat, és melankolikus. Teher számára a gondolkodás, de nem szabadul annak megannyi nyűgétől. Egy helyen ezt mondja: „mert nincs a világon se jó se rossz; gondolkozás teszi azzá”. (II.2.) Platón Lakomájában Pauszaniász kifejti, miszerint „minden cselekedetünkkel így vagyunk: önmagában nem szép és nem rút egyik sem. Amit mi most itt művelünk: iszunk, dalolunk, társalgunk - mindez önmagában szemernyit se szép, hanem csak aszerint, hogy miképpen csináljuk. Ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz a cselekvés; ha nem helyesen, rút”. Míg Platónnál a kalokagathia, azaz az erkölcsi szép és jó ideájának egysége a cselekvés mikéntjében rejlik, addig Hamlet számára a gondolkodás hozza létre a jó fogalmát – azt, hogyan fogadjuk be, hogyan értelmezzük világunkat és annak történéseit. Érdemes újraolvasni Hamlet monológját a második felvonás legvégén, ahol ekképpen elmélkedik:

 

 Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.

Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!

Nem szörnyűség az, hogy lám e szinész,

Csak költeményben, álom-indulatban,

Egy eszmeképhez úgy hozzátöri

Lelkét, hogy arcza elsápad belé,hippocrates.jpg

Köny űl szemében, rémület vonásin,

A hangja megtörik, s egész valója

Kiséri képzetét? S mind semmiért!

Egy Hecubáért!

Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,

Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,

Ha szenvedélyre volna oly oka,

Mint van nekem? Könyárba fojtaná

A színpadot, s irtóztató beszéddel

Repesztené meg a nézők fülét,

Hogy a vétkes megőrüljön belé,

Képedjen az igaz, s a közönyös

Zavarba essék; elkábítaná

Magát a szem s fül érzetét. De én,

Lágy szívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,

Álomszuszikként, nem lendítve semmit;

Még szólni sem merek, – nem, oly királyért,

Kinek sajátján s drága életén

Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?

Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam’?

Tépi szakállam’, s dobja a szemembe?

Fricskázza orrom’? s mondja, hogy hazug260px-plato_pio-clemetino_inv305.jpg

A májam, a tüdöm? Ki teszi meg? Hah!

Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,

Hogy én galamb epéjü ne legyek,

Vagy zsarnokság alatt elkeseredni

Epém legyen; különben már azóta

A lég minden keselyűit hizlalom

E szkláv dögével. Véres, búja gaz!

Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!

Oh, boszú!

Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen

Szép az, valóban, és nagy hősiség,

hogy én, a drága meggyilkolt’ fia,

Kit ég s pokol boszúra ösztönöz,

Szavakkal hűtöm a szám’, mint lotyó,

És szitkozódom, mint egy nőcseléd

Vagy szobasurló.

Phí, förtelem! fúj! – Törd magad’, te agy! –

Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt

Színházban a csupán költött darab

Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan

Önként feladta bűnös tetteit;

Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merényhamlet-48.jpg

A legcsodásabb szerven tud beszélni.

Most, e szinészek által, az atyám

Megöléséhez hasonlót játszatok

Bátyám előtt: lesem minden vonását,

Lelkébe nyúlok az elevenig;

S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.

A látott szellem ördög is lehet,

Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;

S tán gyöngeségem, mélakórom által

– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –

A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság

Ennél különb; de tőr lesz e darab,

Hol a király, ha bűnös, fennakad.

 

 A monológban kétszer hangzik el az „epe” szó, s Arany János fordításában hősünk melaina kholéja magyarul „mélakór”. Hamlet ahelyett, hogy cselekednék, újra és újra elodázza a tettet, mert gondolkodik – testről, lélekről, színházról, annak hatásáról, s feketepéjéről.

 Emlékezzünk csak vissza a Hamlet cselekményére két mondatban! 1. Fortinbras seregei fenyegetik Dániát. 2. Fortinbras átveszi a hatalmat Dánia trónja felett. Mi történik közben? Mellékesen modern Európánk egyik legnagyobb és legnagyobb hatású drámája zajlik le. A régi világ felbomlóban („Valami bűzlik Dániában”. Angolul: „Something is rotten in the state of Denmark”, azaz valami rohad), rothad, s átadja a helyét az újnak, ismeretlennek, talán barbárnak. Nem emiatt mélabús Hamlet? Lehetséges lenne, hogy azért halogatja a cselekvést, mert akárhogy is tesz, mindenképpen csak vesztes lehet? Úgy tűnik, a német Heiner Müller jól ráérzett erre a hamleti dilemmára a Hamletgép című drámájában, mert Müller Hamlet-színésze többször is visszaadja a szerepét, és nem hajlandó drámáját eljátszani. Sőt, a negyedik részben, amikor egy adott történelmi szituációban választania kellene, nem cselekszik, mert bármit tesz is, csak vesztes lehet. Jóllehet, a Hamletgép „csak” egy adaptáció a sok közül, jól szemlélteti azt, hogy Hamlet számára a tett helyett csak a gondolkodás marad; még akkor is, ha a gondolkodás számára teher.

 Melankolikusak vagyunk, amikor azt érezzük, idejétmúlttá váltunk? Értékeink, amiket gyermekkorunkból magunkkal hoztunk, tudásunk, műveltségünk, amit magunkra szedtünk sok-sok év alatt, mind „feleslegesé” vált napjainkra? Olyanok vagyunk kissé, mint Anton Pavlovics keserédes iróniával megrajzolt figurái, a „felesleges emberek”? (Mondd, Anton Pavlovics, ma is ugyanúgy írnád meg azokat a drámákat? A Prozorov nővérek komédiáját, Vojnyickij munkamániáját, Arkanyina és Trigorin jellemét, Ranyevszkaja elveszett világa felett érzett ressentimentját?) Azt hiszem, az említett színművek éppoly aktuálisak manapság, mint Shakespeare Hamletje; újra és újra felbukkannak a gondolkodó ember elméjében, amikor helyét keresi megváltozott világunkban.

 Tudom, többé már nem önt el a feketepe, s amikor ezeket írom; a hamleti melankólia helyett inkább a ressentiment érzése kavarog bennem. Olyan ressentiment, amelyet a mai ukrán zeneszerző, Valentyin Szilvesztrov (vulgo: Valentin Silvestrov) zenéje fejez ki számomra a legszebben. Szilvesztrov mostani korszakában posztlúdiumokat, meta-zenét, sőt „giccs-zenét” (sic!) komponál, mivel szerinte az európai komolyzene merevvé vált, banális örökségnek tűnik a mai ember számára, s ezt a megtört hagyományt úgy igyekszik átlépni, mint Heiner Müller a Hamletgépben: amennyire eltávolodik az „eredetitől”, annyiban közelít is hozzá. Az ECM kiadónál a New Series 1790-es sorozataként 2003-ban megjelent Metamusik című lemezének kísérőfüzetében ezt az esztétikai állapotot így fogalmazza meg: „eltávolodni a zenétől… anélkül, hogy magunk mögött hagynánk”. A felejteni-nem-tudás a ressentiment érzésével kapcsolódik össze, európai kultúránk visszhangjaként. Ezt a hangkiesést és az abból származó összekapcsolódást Shakespeare, Müller, Csehov, Szilvesztrov műveiben itt hallom a fülemben mélabúsan, de immár feketepe nélkül.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.