Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy könnyű opera nehéz hősnője

2012.05.06

 

 

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

 

 

 Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek. (das schwerste Gewicht)

 

 

Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.

 

 De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?

 A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

 Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.

 Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?

 (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – részlet)

 

 carmen02.jpg

Az opera egyesek szerint a legmagasabb rendű „magas” művészet, nem a hétköznapi embereknek való, súlyos, nehéz műfaj; mások szerint semmi szép nincs abban, amikor érthetetlen nyelven elhízott debellák bugyuta történetekben visítozva énekelnek, s különben is, csak a sznobok járnak operaelőadásokra. Íme, két rövid, ám szélsőséges sztereotípia az operáról. Minden sztereotípiában van valamennyi igazság (ettől hihető), viszont ezek leegyszerűsítő, sarkított nézetek, melyekkel gondolkodó ember nem érthet egyet – bármily csábítók is, hiszen a csábítás bűvereje a gondolkodás terhétől való mentesítésben rejlik.

 

Minap elmentem egy könnyű nyár eleji kikapcsolódásra, történetesen a Magyar Állami Operaház Carmen előadására. Tudvalévő, szociológusok felmérései által bizonyított tény, hogy a Carmen a világ legnépszerűbb operája. Szegény George Bizet! Nem érhette meg dalművének világsikerét, aki utolsó operájának, a Carmennek 1875-ös párizsi, az Opéra Comique-ban történő ősbemutatója után három hónappal elhunyt. A Carmen akkoriban igen hűvös fogadtatásban részesült, az Opéra Comique a szezon vége felé már ingyen osztogatta a jegyeket, hogy legalább a minimális érdeklődést fenntartsa a mű iránt. Ekkor Bizet nem sejthette, hogy a későbbiekben a világ legnépszerűbbé váló operáját komponálta meg. A 2012-es májusi budapesti előadáson találkoztam egy ismerősömmel, aki operarajongó és középiskolai tanár, valamint egyből észrevettem, hogy egy sereg tizenévessel érkezett az Operaházba. Váltottunk pár szót, majd elmondta, elhozta osztályát, mert „a Carmen populáris, könnyen emészthető, dallamos opera – tehát ideális a műfaj népszerűsítésére a fiatalok körében”. No lám! – gondoltam magamban – Ismerősöm „populárisnak” aposztrofálja a Carment, „könnyen emészthetőnek”, azaz könnyűnek.

 carmen10.jpg

Barátaim, ismerőseim tudják, hogy sokszor félig viccesen „könnyűzenének” nevezem az operát, s ha azt mondom, „könnyűzenét hallgatok”, akkor ez alatt operahallgatás értendő esetemben. Ilyenkor arra gondolok, hogy az operát sokkal könnyebb befogadni a szavakban megfogalmazható cselekménye miatt, mint egy „nehéz” szimfóniát, versenyművet, vagy szonátát. Bár ez utóbbiaknak is sokszor létezik „dramaturgiája”, sőt narratológiailag is elemezhetők, ám ezek elemzése igen nehéz, nem adják magukat olyan könnyen, mint egy opera története. A Carmen 1875-ös párizsi bukása után annak sikerét, s egyben népszerűségének kezdetét ugyannak az évnek őszén rendezett bécsi bemutatója hozta meg. A szerző a sikert már nem érte meg, mert a bécsi szerződés aláírása után egy nappal hunyt el. A császárváros közönsége annyira hozzá volt már szokva a korabeli „könnyűzenéhez”, hogy a Carmenben voltaképpen könnyű operettet véltek látni.

 

Az opera cselekménye Sevillában játszódik 1820. körül. A sok férfi által hőn vágyott szépséges Carmencita, a tüzes vérű cigánylány elcsábítja Don Josét, a tizedest. A katona elhagyja korábbi szerelmét, Micaelát, valamint a katonaságot, és követi a cigánylányt. Carmen szerelméért José még abba a csempészbandába is beáll, ahol a lány tevékenykedik. Mindezek után, amikor megtudja, hogy a lány már mást szeret, Escamillót, az ünnepelt torreádort, José eszeveszett féltékenységében leszúrja Carment.

 carmen08.jpg

A Carmen népszerű: szinte minden száma slágerré vált, boldog-boldogtalan ismer legalább egy-két részletet belőle, az Habanera, a Seguedilla, a katonakórus, a torreádor-dal, tucatnyi feldolgozásban hallható – még az is ismeri, aki azt hiszi, életében nem hallott operát. A szerző a sodró lendületű vidámnak induló történethez hozzáadta a francia nagyopera összes kellékét, majd kiegészítette jókora adag spanyol egzotikummal, mintegy spanyol-francia, vagy ha úgy tetszik, francia-spanyol operát hozva létre. Sevilla, mulatságok, tüzes borok és táncok, szerelem, kacérkodás, szerelmi háromszög, féltékenység, hűtlenség, gyönyörű lányok, fess tizedes, bikaviadal, ünnepelt torreádor, katonásdit játszó gyerekek, kártyavetés, azaz hispanizmusból és cigányromantikából kevert couleur locale – ezek a „könnyű” opera legfőbb kellékei könnyűvérű cigánylánnyal a főszerepben.

 

Lehet, hogy Carmencita könnyűvérű, de valóban könnyű karakter? Vagy inkább könnyűsége az a teher, amely majd súlyként nehezedve húzza őt mind inkább lefelé, s lesz végzete? Carmen szerepe a mezzoszopránok álma; az operairodalomban sokkal kevesebb főszerepet komponáltak mezzóknak, mint szopránoknak, de ettől függetlenül Carmen szerepét alakítani igen nagy kihívás: elénekelni, eltáncolni, és eljátszani embert (nőt) próbáló feladat. Éneklés szempontjából nem könnyű Carmen szerepe: az alt vagy mezzoszoprán énekesnőnek egyaránt jó magas és mély hangokkal kell rendelkeznie, ezen felül kiváló koloratúrkészséggel, valamint képesnek kell lennie a lírai éneklésmódra csakúgy, mint a súlyos drámai hangszínformálásra. A tánctudás és készség elengedhetetlen egy jó Carmen számára – minél jobban tud táncolni, annál szebben alakít. A különféle spanyol táncok mellett a csábítás mozdulatai, a csípőringatás, a kihívó gesztusok mind elengedhetetlenek Carmencita eszköztárában. Carmen ezen felül performálja, azaz el is játssza a rá kirótt szerepet. Érdemes megfigyelni közelebbről, mit is értsünk performanciája alatt.

 

Carmen többszörös határsértő: megszegi a nemi, szexuális és társadalmi normákat. Az ő karakterén keresztül vezeti be a zeneszerző azt az újítást, amely szerint felrúgja a hagyományos, klisévé merevedett francia nagyopera szabályait, valamint az opera-vígopera műfaji megkülönböztetését, mivel a komikus történet tragikus véget ér. Továbbá Carmen személyén keresztül előlegezi meg a később olasz földön megjelenő operai verismo (realizmus) kategóriáját, ahol az idealizált, vagy absztrahált hősök helyett idealizálás nélkül mutatja be a társadalom peremvidékén élő hús-vér emberek hétköznapjait. Carmen azért lehet többszörös határsértő, mert cigány; normaszegése tehát a rasszok között meghúzódó virtuális határvonal mentén megy végbe. A rassz, a társadalmi nem, a szexualitás, stb. – ahogy a posztstrukturalista gondolkodók rámutattak – a társadalom által konstruált dolgok, mindenféle ontológiai lényegiség, azaz arisztotelészi értelemben vett esszencia nélküli kategóriák. A Judith Butler queer elmélete nyomán kibontakozó teóriák szerint ezeket az esszencia nélküli kategóriákat performáljuk, azaz rituálisan nap mint nap eljátsszuk, előadjuk, és ezekhez az előadásokhoz a társadalom szinte készen kínálja a „nőiesség”, a „férfiasság” stb. eszköztárát.

 carmen06.jpg

Carmen eszköztára nemcsak a női, a csábító, szerepéből származik, hanem cigányságáéból is: ő a fékezhetetlen büszke vad, a szabad, autonóm lény, akinek férfi nem parancsol, ahol ő választ férfit magának, akinél a szerelem játék, csupán szálldosó madár, akinek normái kilógnak a társadalom elvárásai közül. Öntörvényű lény, aki csábít, megkapja amit/akit akar, majd ha nincs szüksége rá, elhajítja. Karakterét tovább árnyalja, hogy mindaz a rengeteg sztereotípia, amit a cigányokra szokás ráaggatni, főleg a cigány nőkre, azokat Carmen mind kijátssza, a saját céljaira fordítja, tehát egész élete színház. Tanulatlan, a társadalom peremén megtűrt cigánylányként mestere a hétköznapi színészkedésnek, számára állandóan meg kell jelenítenie mindazt a rengeteg szerepet, melyeket a hozzá kapcsolódó sztereotípiák írnak elő neki. Azt gondolja magában: „ha már cigány vagyok, akkor úgy is viselkedem, mint egy «cigánylány», a kisebbségi létemhez kapcsolódó képeket megpróbálom pozitív módon megélni”. A társadalom alján elhelyezkedő dohánygyári cigány munkáslány pozitívuma, hogy szép – elbűvölően szép, a férfiak szemében kurvának esetleg jó lehet, de tisztességes feleségnek aligha. Ezt a tulajdonságát kihasználva Carmen csábít, ám a saját örömére és szórakozására, a hagyományos nemi szerepeket felforgatva.

 

Cigányságát nemcsak ruházatával, hanem énekkel, tánccal, kártyavetéssel is kifejezésre juttatja. Már az első felvonásban nyilvánvaló, hogy a társadalom diszkriminálja cigánysága miatt, hiszen a dohánygyári incidens során nem derül ki egyértelműen, ki kezdte a verekedést: egyesek szerint Mañuelita ütött először, más szemtanúk szerint Carmen. Nem tudjuk biztosan, ki provokálta ki a civakodást, és miért, ám az biztos, hogy Carment vádolják, tőle várják a magyarázatot, míg Mañuelát senki nem vonja felelősségre, azaz ha verekedés kerekedik, azt csakis egy cigány kezdeményezhette. Carmen válasza a vádakra az, hogy kikacagja vallatóját, és dalra fakad:

 

CARMEN:

Tra la la la la la la la...

Ugyan kérdezhetsz,

Nem, bizony nem mondok semmit! Tra la...

Meg nem rémít sem tűz,

Sem az istenek átka!

 

Ha a bűnt eleve csak róla feltételezik, akkor a vizsgálatot kezdeményező szemszögéből csakis ő lehetett a bűnös – és ezzel Carmen tisztában van. Cigányként bánnak vele, ő cigányként reagál: kigúnyolja a rend őreit, elcsábítja a fogva tartóját, majd segítségével megszökik.

 

Carmen dramaturgiai és zenei ellenpontja Micaela alakja. Ő a jól nevelt spanyol (nem cigány) lány, aki teljesíti Don José anyjának kérését, aki csupa szív-lélek lány, kedvesen bájos lírai szoprán. Hangszínével is szemben áll Carmen lírai, koloratúr, drámai és démoni altjával. Micaela a „tisztességes” társadalmat képviseli, aki háromszor is megpróbálja visszatéríteni a helyes útra Don Josét, s közben viselkedése „normális”, azaz normatív, comme il fault. Kecses, légies, könnyű lírai szopránja minden, ami nem Carmen, de mielőtt a néző sajnálni kezdené a szegény „rendes”, megcsalt Micaelát, rá kell döbbennie, hogy karaktere annyira lapos, könnyű, hogy már-már unalmas. Akit a könnyűvérű és súlyos személyiségű Carmen egyszer megsebzett, az már nem térhet vissza egyszerűen se Micaelához, se az általa képviselt társadalmi normákhoz, a férfiasság hagyományos konstrukcióihoz.

 

Escamillo férfiassága ugyanúgy konstruált, mint Carmen nőiessége: a győztes torreádor férfiassága a bika legyilkolásában testesül meg. A győzelem ünneplése paso doblét idéző 2/4-es ütemű zenével kezdődik, majd megszólal a híres torreádorkórus és torreádordal. A bikaviadal során az állat leölése a spanyol kultúrában a férfiasság szimbóluma. Escamillóról semmi egyebet nem tudunk meg azon kívül, hogy ünnepelt hős. Carmen belészeret, s tudja, mindketten a rájuk mért szerepet játsszák: a férfi a torreádorét, aki még el is hiszi magáról, hogy ő ejtette foglyul Carment férfiasságával, a lány pedig megvetett és alacsony társadalmi státusza ellenére is megkaphatja az ünnepelt sztárt. Kettejük kapcsolata nem szerelem, hanem egymásra utalt dialektikán alapuló viszonyrendszer, éppen ezért nem is fejlődhet sehová. Escamillo a társadalmi ranglétrán feljebb elhelyezkedő férfiként csak kurvaként kezelhetné Carment, ám az operában éppen ennek ellenkezője történik, mert Carmen választja Escamillót, azaz a vágy tárgyává teszi, eszközként kezeli, eltárgyiasítja, mint ahogy a patriarchális társadalmi normák szerint egy férfi teszi azt egy nővel. Carmennek ez a szubverzív viselkedése a győzelem mámorában még nem tűnik fel senkinek, ám a dramaturgia tesz arról, hogy ez ne is következhessék be.

 

Carmen vele egyenrangú fele eddigre már Don José marad, aki elveszítette mindazt, amivel a cigánylány sosem rendelkezett, nevezetesen becsületét, szerelmét, rangját és állandó munkáját. Már csak nevében „Don”, vagyona, tisztessége, odavan, mert abba a hibába esett, hogy belészeretett Carmenbe. Igazából féltékenysége nem kellő motiváció ahhoz, hogy leszúrja Carment; értelmezésünk szerint egyrészt dühe motiválja, másrészt férfiasság-konstrukciójának helyreállításáról van szó akkor, amikor megöli a lányt. Dühös, mert egy legalja cigánylány elvette az eszét, s vele együtt mindazt, ami érték volt számára. Az, hogy vesztesként visszakullogjon a társadalomba, és beismerje, egy nála jóval alacsonyabb rangú cigánylány miatt zuhant a legmélyebbre a társadalmi hierarchiában, kettős veszteséget jelentene számára. Becsületét és egyben „férfiasságát” úgy állíthatja helyre – ezekkel együtt a patriarchátus világrendjét is –, hogy megöli Carment.

 carmen05.jpg

Carmen karaktere elképesztően könnyű. A „könnyűvérű” cigánylány nem tisztel semmit és senkit, nem kötheti meg sem bilincs, sem szerelem, erkölcs, család – ezek a fogalmak számára illékonyak, esszencia nélküliek. Könnyűsége könnyelműségbe csap át, amit sorozatos határsértéseivel performál. Ennek a könnyűségnek viszont nagy ára van, mert nem képes sehol megmaradni, gyökeret ereszteni, ám elszállni sem az éteri magasságokba, hiszen hús-vér emberként a földi világon, a társadalmon kívül nem élhet. Könnyűsége súlyként nehezedik rá, s amikor a halállal flörtöl a kártyaáriában, akkor döbben rá, hogy a könnyű/nehéz dialektikája alól ő sem szabadulhat. Amikor kiveti a kártyát ő is magának, nem hinnénk, hogy ezt pusztán cigányos szórakozásból teszi, mint barátnői; ösztönösen megérzi, mennyire nehéz az ő könnyűsége, s mindennek az ára közelgő halála. Az sem véletlen, hogy a legdrámaiabb hangszínt ebben a jelenetben éri el, míg társnői ellenpontként vígan kacarászva tovább játszanak a kártyajóslással. A „könnyű” opera címszereplője egyre nehezebbé válik, majd a végére súlya a legmélyebbre, a Hadészba húzza le.

 

 

A Carmen „könnyű” opera, egyszerű és életszerű cselekménnyel, gyors történéseivel, fülbemászó, könnyen dúdolható dallamaival, látványos jeleneteivel, egzotikus táncbetétjeivel, valamint nagyoperai eszköztárával. Könnyű megérteni, és könnyű befogadni. Ha elgondolkodunk a címszereplő, Carmen súlyosan nehéz karakterén, visszatérünk – nietzschei „örök visszatérésként” – elmefuttatásunk mottójának kezdetéhez, majd tovább gondolhatjuk a mondottakat újra és újra. A fajsúlyos művek – „könnyűségük” ellenére is – kiprovokálják a befogadóból, hogy ismét feltegyük ezeket a kérdéseinket, és ilyenkor tulajdonképpen már nemcsak magát a művet értelmezzük, hanem inkább magunkat, valamint a körülöttünk lévő világot.

 

 

Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?

Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta (fény, meleg, finomság, lét), a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű? (...) Csak egy dolog biztos: a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokértelműbb az összes ellentét közül.

(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – részlet)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Bpest

F.Gábor,2012.05.16 18:05

Érdekes fejtegetések. Az operalátogatók többsége talán nem is gondol mélyebben bele, csak a zene élvezete miatt megy az operába. Talán ennek oka lehet, hogy sok zenét idegen nyelven hallgatunk, bár lassan-lassan divatba jön a magyar nyelvű sláger is. A Carmen tényleg nem rossz és aktuális ma is. Végülis miről szól az életünk? Örökösen meg akarunk szerezni valamit, nőt, férfit, hatalmat. Emberek vagyunk...

Győr

B.Kati,2012.05.15 07:00

Nem vagyok operarajongó, sem -értő, de Tanár Úr szösszenete elgondolkoztatott. A "tisztességes" társadalomról, ami felosztja az embert "rendes" polgárra és kitaszított "mások"-ra. A "tisztességes" társadalom az "erkölcs" korlátaival védi "rendes" polgárait, evvel óvva szabadságukat, a kitaszítottak pedig ezeket a korlátokat törik-zúzzák sokszor eszement látványossággal, hogy provokatív módon mutassák meg, mi valóban szabadok vagyunk!
De tulajdonképpen mindkét oldal évszázados berögződések sémáinak és elvárásainak megfelelő szerepet játszik, csak az egyik légtornász hálót feszít ki a feneketlen mélység fölé, amit hangzatosan erkölcsnek, becsületnek, stb-nek nevez, a másik oldal meg kacagva kísérti a Sorsot, mert ő még ezt is megteheti.
Vajon ki mit fizet az áhított szabadságáért? Mit ad a "rendes" polgár érte és mit áldoz a peremvidéki?
Akkor most megkérdezem : Mi a valódi, igazán szabad SZABADSÁG?