Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beethoven és a dzsessz

2013.05.29

 

 

Egyik nap egy kollégánkkal éppen Johann Wolfgang Goethe és Ludwig van Beethoven kapcsolatáról beszélgettünk, amikor kollégánk megkérdezte tőlünk, hallottunk-e arról, hogy a dzsesszt Beethoven találta fel. Hirtelen mellbevágott a kérdés első hallásra abszurd volta, majd a Beethoven-feldolgozásokra, átiratokra kezdtünk gyanakodni, főleg a francia Jacques Loussier Trio által a Telarc kiadónál 2003-ban megjelentetett Theme and Variations on Beethoven’s Allegretto from Symphony No. 7 című remek albumára (ASIN: B0000DB4YL). Miután a klasszikusok dzsessz-átiratainak divatjáról kezdtünk beszélni, kollégánk közölte, nem erre gondolt, hanem arra, hogy köztudott, miszerint Beethoven utolsó zongoraszonátája, az 1823-ban komponált híres No. 32. Op. 111-es az, ahol a dzsessz először jelenik meg a zeneirodalomban, és tulajdonképpen Beethoven fedezte fel a dzsesszt. Eme kijelentését bizonyítandó beírta a google keresőbe a „jazz Beethoven” szavakat, és egyből rengeteg találatot adott a gép, sőt a youtube oldalon meg is hallgattatta velünk, melyik az a pár taktus, amelyre gondolt.

 loussier-beethoven.jpg

Valóban igaz, hogy az op. 111-es szonáta második tételében, a variációsorozat harmadik tagja erősen pontozott, szinkópás ritmusa a ragtime-ra, sőt a boogie-woogie stílusára emlékeztet, mint ahogy azt már sokan észrevették, zenetörténészek, pl. Jeremy Denk, és zongoraművészek is, mint például Mitsuko Uchida és Schiff András is. Mindazonáltal a hasonlóság még nem ad okot arra az állításra, amely szerint Beethoven fedezte volna fel a dzsesszt. Nagy a kísértés ilyen erős állítást tenni, már csak azért is, mert Beethoven kései műveiben az, amit a témakarakterek szembeállításaként ismerünk, nem más, mint az őt megelőző bécsi klasszika kereteinek szétfeszítése. Továbbá ez az a kor, amikor a „szalonzene” megjelenésével egy időben a kési klasszicizmusban is lezajlott egy könnyítési, dezintegratív folyamat, ami analógiába hozható a komoly- és könnyűzene hasadását létrehozó erőkkel.

 

Beethoven utolsó zongoraszonátája, az op. 111. tele van rejtélyekkel; nem csoda, hogy Milan Kundera A nevetés és felejtés könyve című regényében is kulcsfontosságú ez a szonáta. A második tétel fent említett része variációsorozat, ahol a témának a második variációja olyan, mintha egy altatódal lenne: jambikus, ringatózó. A következő variáció dupla olyan gyors, mint az előző, mintha ritmusosan hangsúlyozva ejtenénk ki Heinrich Heine halhatatlan verssorát: „Alle Menschen werden Brüder” („An die Freude”, magyarul: „Az örömhöz”). A következő variáció még gyorsabb, pontozott tizenhatod és harmincketted értékek váltakozása igen vidám, extatikusan könnyed, és valóban a dzsesszhez hasonló hatást hoz létre. Érdemes megemlíteni, hogy hasonló boogie-woogie hangzású részek találhatók Beethovennek az 1823-as Diabelli változatok (Op.120) zongoraművében is, valamint azt a tényt, hogy zeneszerzőnk gyakran szereti alkalmazni azt a hangsúlyeltolódást, amitől olyan hihetetlenül nehéz például a hegedű-zongora szonátáit játszani – elsősorban a Kreutzer-szonátára gondolunk – hogy a két hangszer különböző ritmusjátéka ellenére egy ütemben haladjon, s ez is már a hagyományos ütemek felbomlásának az előjele. A fentiek tükrében talán érthető, miért gondolják sokan, hogy a dzsessz előfutára Beethoven volt.

 

A hasonlóság még nem jelent egyenlőséget, más szóval az analógiák diakronikus megtalálása még nem ad okot arra az állításra, amely szerint Beethoven lett volna a dzsessz előfutára. Ha Arthur C. Danto filozófus és esztéta gondolatmenetét követjük, aki meggyőzően érvel A közhely színeváltozása című művészetfilozófia könyvében amellett, hogy a műalkotások időbeliséggel rendelkeznek, akkor bátran állíthatjuk Danto érvelésével párhuzamban, hogy a különböző művészeti stílusok is egy-egy korszakhoz kapcsolódnak. Ennek értelmében határozottan nemet kell mondanunk példának okáért arra a feltételezésre is, hogy Domenico Scarlatti (1685-1757) találta volna fel a blues-t, mert billentyűs hangszerre komponált szonátáiban igen sok blue note-ként ismert – a dúr-hangsor harmadik tagja leszállítva, majd feloldva – meneteket használ, amely igen jellemző a blues-zenére. Azt sem jelenthetjük ki, hogy a tánczenét a középkori s kora-barokk korszak találta volna fel, mert rengeteg vidám, táncos elemeket használ. A dzsessz csakúgy, mint bármely más műfaj egy bizonyos korszakban, annak kultúrájaként jött létre.

 jazz-beethoven.jpg

Létezik angolul egy szólás, amely szerint „a kevés tudás veszélyes dolog” (A little knowledge is a dangerous thing). Valóban, a kevés tudás sokkal veszélyesebb és ártalmasabb, mint a nemtudás. A kevés tudással rendelkezőket könnyen lehet manipulálni, és elhitetni velük akár azt is, hogy a dzsesszt Beethoven fedezte fel. Rettenetes példája az ilyen fajta elhitetésnek a Virgin Classics lemezkiadó Ludwig van Beethoven Invents Jazz (Beethoven feltalálta a dzsesszt) című 2011-es albuma (ASIN: B005G6G50M). A lemez Ludwig van Beethoven, Johannes Brahms, Modgyeszt Muszorgszkij, Claude Debussy, Maurice Ravel, Igor Sztravinszkij, Bartók Béla, Darius Milhaud, George Gershwin, Leonard Bernstein műveit vonultatja fel játékos módon, kellemes csemegét szolgáltatva a mélyebb tudással rendelkezőknek. A cím és a válogatás alapvetően megtévesztő, mivel Debussy, Ravel és Bartók hallott igazi dzsessz zenét, Sztravinszkij, Milhaud, és a többiek komponáltak is dzsesszen alapuló műveket. A CD címe leegyszerűsítés és félrevezetés, aminek a célja nem más, mint a kevés tudással rendelkezők vásárlóerővé tétele.

 

Beethoven zenetörténeti mérföldkő, számos újítás létrehozója, aki nem találta fel a dzsesszt, még akkor sem, ha bizonyos műveiben sok hasonlóság figyelhető meg.

 

 

* * *

 

VIGYÁZAT!

 

Ha olyan hírt hallanánk, esetleg olyan „tudományos munkát” akarnának eladni nekünk, amelyben azt „bizonyítják”, miszerint a szürrealizmust, a mai fantasyt, vagy a sci-fit Hieronymus Bosch találta volna fel, akkor ne elégedjünk meg Bosch festményeinek gyors megtekintésével, hanem előbb tanulmányozzuk egy kicsit a művészettörténetet!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel,2013.06.03 17:29

Így már én is másképp értelmezem a klasszikusokat, Köszönettel, Lehel

Győr

Buza Kati,2013.06.01 20:03

Én a zenét szeretem, nem értek hozzá. Lehetséges, hogy Beethoven volt az első, legalábbis az első ismert zeneszerző, aki a dzsesszt beleszőtte az akkori kor zenéjébe, de biztos, hogy nem ő találta fel. Ismereteim szerint afrikai eredetű zenei stílus, és jóval régebbi, mint Beethoven kora. Nagyon igaz, hogy a kevés tudás, vagy a tudatosan félrevezető információ veszélyeket hordoz magában. Napjainkra különösen, mikor a profit lett a legfontosabb.
Nem ismertem ezt a Beethoven darabot, de most meghallgattam és tényleg egyértelműen dzsesszes az a bizonyos részlet. Taníthatták volna az iskolában, pontosan ezért, hogy más, újdonság, úttörő jellegű. Ez a tény eleve izgalmasabbá teszi Beethoven személyét. Én régen a frászt kaptam a Für Elise-től, az egyetlen a Moonlight sonata volt, ami ma is tetszik tőle az általam ismert alkotásaiból.
Sajnos az iskolai oktatásból máig is hiányzik a színvonalas és érdekes zeneoktatás.
Teljesen igazad van Csaba, hogy ne elégedjünk meg a felületes szemlélődéssel, hanem mélyedjünk el kicsit, vagy jobban azokban a dolgokban, amik érdekelnek, amikkel foglalkozunk, és ne csak mások véleményére hagyatkozzunk. Olyan, mint az olvasás. Sokkal izgalmasabb és maradandóbb az élmény, ha magunk olvassuk végig a történetet, és a saját fantáziánk dolgozik közben. Ha más meséli el, akkor az ő lelkivilágát, képzeletét vegyíti el benne, az pedig nem a miénk. Kívülállók maradunk.

Re: Győr

Csapó Csaba,2013.06.01 23:49

Kedves Kati!
Nem baj, ha nem értesz a zenéhez, a lényeg az, hogy szereted, és örömet okoz! A szakembernek kell érteni hozzá, meg a magamfajtának, aki belekontárkodik mindenbe.

Teljesen jól látod, miszerint a kistudás ma a nyerő, arra van igény, mert a kistudásúval lehet elhitetni a legvadabb hülyeségeket is, és eladni nekik az írásomban említett lemezt (mellesleg még ezer egyéb dolgot le lehet hitetni velük és eladni nekik, mert még azt is elhiszik, hogy tényleg 0 Ft-ba kerül az okostelefon, és tényleg korlátlanul beszélhetnek…)

A „Für Elisével” és a „Holdfény szonátával” az a baj, hogy túlságosan popularizálták, már-már a zenei giccs határáig vitték el az ezerféle feldolgozások, holott Beethoven zenéje messze áll a giccstől. A kési vonósnégyeseket vagy az Op. 111-est már nehéz lenne populárissá tenni, mert ezek annyira fajsúlyos művek, hogy a kistudásúak nem bírják befogadni, ezeknek az élvezetéhez előképzettség kell.

Az internet fantasztikus dolog, nagyon szeretem, de a megfelelő forráskritikával kell közelíteni minden meglátogatott oldalhoz, mert cenzúrázatlanul bármit meg lehet pillanatok alatt jelentetni, és – mint ahogy nagyon jól látod – a „kultúra” iparosai-mágnásai gondoskodik is róla, hogy a zömmel elhitessenek bármit, sőt, ha az interneten keresnek, egyből meg is találják a „megoldást” a kérdésükre, és még a CD-t is rájuk lehet sózni. Természetesen könnyebb és gyorsabb 10 percig szörfözni, keresgélni, mint elmenni a könyvtárba, és kihozni két-három megbízható, minőségi könyvet, és azokat egy hét alatt átrágni…

Az egyik barátom tegnapelőtt szóban korrigálta az írásom: szerinte a kistudás a legveszélyesebb dolog a világon.