Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ördög gyermeke, vagy angyal? – melyik volt Robert Mapplethorpe?

2012.10.22

 

 Dr. Kecskédi Bencének

 

 

 

 

 

Furcsának tűnhet a címbeli kérdés, hiszen az előző írásomban egyértelműen azt állítom, hogy Robert Mapplethorpe „az amerikai fotóművészet egyik fenegyereke” volt. Pontosítanék: fotóművész volt. Elsősorban fotóművész, másod-, harmad- … sorban sok minden egyéb – ami nem is lényeges akkor, ha magukról a művekről van szó.

 

 

 

 

2012. május 25. és szeptember 30. között volt látható Budapesten a Ludwig Múzeumban (Lumú) Robert Mapplethorpe (1946-1989) mintegy kétszáz fotográfiáját bemutató, az életművet jól reprezentáló kiállítása. Mielőtt az ember kiállításokra megy, általában tájékozódik arról, mit is fog látni. Ma már nem kell a könyvtárba rohanni és lexikonokat bújni, ha azonnali információra van szükségünk, elég egy internetes keresőbe beírni valakinek a nevét, és egyből információözönre találunk, amelyet kellő kritikával, a források leellenőrzése után elemezhetünk. A probléma ott kezdődik, hogy az ember általában nem a műről, vagy életműről kap először információt, hanem a művész személyéről. Mapplethorpe-ot is címkézik mindenfélével, ami nem biztos, hogy jót tesz akkor, ha művészetét akarjuk élvezni, és később esetleg megérteni.

 

 ikon.jpg

 

A művész személyére vonatkozó információk sokszor olyan irányba terelik gondolatainkat, hogy a befogadás aktusa során elfogultak leszünk, vagy pozitív, vagy negatív irányba, és már nem tudjuk csak a művet szemlélni. Előfordul, hogy olyan információkat zúdítanak ránk, amelyek teljesen irrelevánsak az életmű megértésére nézve, rosszabb esetben félrevezetők. Amikor ifjú barátommal közösen néztük meg a LuMú falain Mapplethorpe életmű-kiállítását, szándékosan nem árultam el neki semmit az alkotóról, s ezzel egy kisebbfajta művészetszociológiai vizsgálatot is végeztem. Arra voltam kíváncsi, hogyan fogadja be a látottakat, ha nem tud semmit a művészről. Amikor már a képek felénél járhattunk, barátom megkérdezte tőlem: „Ez a fotóművész meleg is volt?” Erre azt tudtam felelni: „Az is volt, meg mindenféle volt, szexuális orientációjára nézve ne ellentétekben – hetero/homoszexualitás – gondolkodjunk, hanem ha már mindenképpen kategorizálni akarunk, akkor találjunk ki egy új, átfogóbb kategóriát, és soroljuk be őt az „omniszexuálisok” taxonómiai rendjébe”. Nemcsak a szexuális orientáció(k) határoz(nak) meg egy embert, hanem megannyi más dolog is, amelyeket nem címkézünk. Mapplethorpe „virágszerető ember” is volt – ezt tudjuk több nyilatkozatából, mert amikor megkérdezték tőle, miért fényképez virágokat, azt mondta, érdeklik a virágok, ezért lefotózza őket. A „virágszerető ember” kategóriája nem is létezik, amikor címkézünk, pedig Mapplethorpe esetében ez éppolyan fontos lehet, mint bármely egyéb személyiségjegye.

 

 

 

 

Hadd tegyek egy kis kitérőt azt illusztrálandó, mit tehet az elmélet és a tudomány a mű befogadásának tudatalatti irányítására. Az amerikai „Új zenetudomány” egyik képviselőjének, Susan McClary tollából 1992-ben megjelent egy könyvfejezet, amelyben azt állítja a szerző, hogy Franz Schubert (1797-1828) homoszexuális volt. Ezt Schubert zenéjének, főleg a befejezetlen h-moll szimfóniának az elemzésekor állapította meg a zenetudós, amikor a sorzárlatok struktúráiból következtetette ki Schubert szubjektumának konstrukcióját. Divatos, új, „posztmodern”, „zseniális”, „korszakalkotó”, „úttörő jelentőségű” felfedezés – ahogy az amerikaiak szeretnek minden kellőképpen meg nem alapozott, de botrányszagú okoskodást jellemezni. Az írás publikációját követően a The New York Times 1992. február 4-i számában azonnal megjelent egy cikk “Was Schubert Gay? If He Was, So What?” (Schubert meleg volt? És ha az volt, akkor mi van?) címmel. Mivel magam nem művelem az „Új zenetudomány” nevű irányzatot, nem tisztem vitába szállni McClary-vel; mindazonáltal teljesen jogosnak tartom az újságírói viszontkérdést, mivel Susan McClary „felfedezése” semmit nem ad hozzá Schubert zenéjének élvezetéhez, sem értéséhez, legfeljebb a zenehallgatókat befolyásolja olyan irányba, amely nem tere a zeneművészetnek. A fenti példa analógiájára, ha azt halljuk, hogy Mapplethorpe meleg, szadomazo, hatalmas nemi szervű négereket kedvelő, de homoszexualitása nyílt vállalása előtt nőkkel is hancúrozó, valamint „pedofil” képeket is készítő férfi volt, aki mellesleg a XX. századi fotóművészet kimagasló alakja is, akkor ez a torzított és elfogult információtömeg mennyiben megvilágító erejű, amikor szebbnél szebb híres emberekről készült portréit nézzük? Semennyiben! – csak azt éri el, hogy vagy nem megy el néhány ember a múzeumba, vagy elmegy botránkozni – mindkét esetben elfogultságból.

 

 

 

 

Az emberek alapvetően szeretik a pletykát és egymás személyét érintő dolgok kifürkészését. Gondoljuk arra, hogy amikor ismerkedünk, nagyon sokszor a második-harmadik kérdés már személyes jellegű szokott lenni, mert sok embert inkább érdekel a családi állapotunk, a gyermekeink száma, mint például az, hogy milyen kiállításon voltunk legutóbb, és mit gondolunk róla. Ez a pletykaéhség természetesen kiterjed a híres emberek személyére is – mintha bármivel jobban vagy rosszabbul játszana a színpadon egy színésznő csak azért, mert történetesen most ment férjhez hatodszorra. Személy szerint én, amikor ilyeneket hallok ismerősöktől kedvenc énekesnőimről, akkor azt szoktam mondani, tőlem lehet akár hisztérika is, aki felpofozza a karmestert, nem érdekel; egyedül az érdekel, hogy úgy énekel, mint egy istennő (a „díva” szó latinul és olaszul is „istennőt” jelent). Ad analogiam Mapplethorpe lefotózhatja önmagát meztelenül is egy korbács nyelét a fenekébe dugva, attól még nem lesz sem több, sem kevesebb, mint ami valójában. Valójában úgy fényképez, mint egy divo (azaz latinul „deus”, magyarul isten), s számomra csak ez számít.

 

 

 

 

Mapplethorpe mind technikai, mind tartalmi és formai szempontból a tökéletességet kereste minden fotójában. Erről a művészi attitűdről egy vele készített interjúban a következőket mondja:

 

 

 

 

„A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze . . . A legjobb képeim esetében nincs kérdés - a mű van.”

 

 

 

 

Ha csak a mű van, akkor miért érdekli a közönséget inkább az alkotó személye, mint életműve? A művész személyéből nem következik egyenesen a mű megértése. Sokan állítják, Mapplethorpe azért fényképezett meleg szadomazo jeleneteket, mert maga is a szexualitásnak ezt a formáját kedvelte. Ezt az elnagyolt „érvelést” azonnal agyonüti az a tény, hogy a fotóművész rengeteg képet készített az első híres amerikai női testépítőről, Lisa Lyonról. Mapplethorpe nem volt sem testépítő, sem nő, mégis érdekelte a Lisa Lyonban szunnyadó művészi lehetőségek megragadása. Fotózta őt teljesen meztelenül, egyes testrészeit, például a lábairól készült fotón csak az árulja el, hogy az alany nő, hogy a szőrös nemi szerve is jól látszik. Sok nőről készített aktokat, portrékat, de talán első nagy szerelmén, Patti Smith-en kívül Lisa Lyon volt az, akit a legtöbb szerepben fényképezett le. Különböző szerepeket rótt rá, amelyeket a nő eljátszott, Mapplethorpe pedig lefotózott. Fényképezte őt táj részeként, strandoló nőként, aktmodellként, Salomeként, aki a hétfátyol táncot adja elő, úri dámaként, sportolóként, angyalként, hullaként, rosszlányként, etc. Evvel a művész azt mutatta meg, hogy Lisa Lyon nem „csak” egy női testépítő, hanem még nagyon sok más is, amit nem címkéz a társadalom, amiről nem szól a fáma.

 

 

 

 

Mint korában említettem, a fotóművészt is sokféleképpen címkézték még élete során, de azt, hogy ki is volt valójában Robert Mapplethorpe, ezekből a címkékből nem tudhatjuk meg. Azért sem, mert a címkézés kiragad, sajátos szemszögből mutat be egyes személyiségjegyeket, de soha nem képes a teljes embert megragadni, mert annyira összetettek vagyunk, állandó változásban, hogy az egésznek csak apró morzsáit lehet a többnyire szűk szempontú címkézéssel megragadni. Mindezt jól tudta maga a művész is, és a saját magáról készített önportrék érdekesen mutatják meg, hogyan játszotta el egy-egy rituálé keretében a ráaggatott szerepeket, melyeket a címkék jelölnek. A közönsége korábban, a kezdő alkotói korszakában készült önportrékon láthatta már teljesen meztelenül, megismerhette testének bármely porcikáját, tehát azt hihetnénk, az érett korszakában készült ezüst-kolloid portrékon már nem tudott semmi újat közölni magáról. Tudott. A meztelen kitárulkozás sokszor kevesebbet láttat az emberből, mint amikor egy maskarádé keretében beöltözik, s Mapplethorpe az önportréin nem egyetlen maskarádét adott elő, hanem egy tucatnyit.

 

 

fig-01.jpg fig-02.jpg

    

 

Az egyik képen egy lefelé fordított háromszög alatt kezében gépfegyverrel áll. A pentagram ördögi, a gépfegyver pedig terrorista jelkép. A képen Mapplethorpe, mint az „ördög terroristája” fellázad az istentől adott status quo ellen. Található olyan önportré is, ahol kis ördögszarvakkal a fején látható, meztelen felsőtesttel, erős megvilágítással és derítéssel, amitől szoborszerűvé varázsolja a testét. Nem nehéz felismerni a hasonlóságot benne és a között az ókori római ördögszobor között, melyet le is fotózott, mivel előszeretettel fényképezett szobrokat, valamint embereket szoborszerűen. Egy másik képen tőrrel a kezében a „veszélyes embert” alakítja – aki veszélyes a társadalomra, önmagára, az isteni rendre. Láthatunk benne mai Macbeth-et is, aki maga sem tudja, hogy ő irányítja a tőrt, vagy a tőr vezérli őt magát, illetve hogy az a tőr valós-e, avagy nem. Minden esetre a veszélyt stilizálja és esztétizálja, amikor ezt a perszónát ölti magára. A következő fotón a hétköznapi, fekete inget nyakkendő és zakó nélkül viselő „jólfésült úriember” látható, a comme il faut művész, aki mögött szellemképként felsejlik a kevésbé comme il faut „másik énje”, a mitikus Doppelgänger, aki állandóan ott kísért láthatatlanul mellette, ám egy pillanatra, a fotó kedvéért most láthatóvá válik számunkra is. Láthatjuk még rosszul fésülten rockerként is bőrdzsekiben, cigarettával a szájában – most nem a művészurat játssza, hanem a laza srácot. A férfias „terrorista”, „veszélyes ember”, „ördög” és rocker szerepeken kívül bemutatkozik nekünk igazi „nőként” is gyönyörű szőrmeboába burkolózva, tökéletes női frizurával és sminkkel.

 

 

fig-03.jpg    fig-04.jpg

 

fig-05.jpg        fig-06.jpg             

 

Ördögtől származó adottságok, vagy angyali érintés hatására tudott Mapplethorpe így alkotni, és önmagát még az élete végén is ilyen művészi tökéletességgel reprezentálni? Ki is volt ő valójában? A fent említett önportrék melyike mutatja meg valódi énjét? Úgy tűnik, mindegyik valódi, és egy kicsit ez is, egy kicsit az is. A címkézés akarja elhitetni a voyeur világgal, hogy ez, és esetleg még az, de talán még amaz is ő. A címkézésről fent kifejtettem álláspontomat, melyből nyilvánvaló, hogy nem értek vele egyet, és nem is szeretek hinni neki. Úgy tűnik, maga a művész is így gondolhatta, mert a címkézés ellenében úgy alkotta meg a világnak önmagáról szóló portréit, hogy azok ellenállnak mindenféle kategorizálásnak és leegyszerűsítésnek, hiszen Mapplethorpe jóval több, mint a ráaggatott címkék.

 

 

 

 

* * *

 

 

 

Mapplethorpe elsősorban a XX. század egyik kiemelkedő nagyságú fotóművésze volt, másodsorban amerikai, harmad-, negyed-, … sorban még egy tucat más is. Érdekel ezek után minket, mi minden nem volt még, amikor a fotóiban gyönyörködünk, és próbáljuk értelmezni azokat? A befogadás és értelmezés során csak a mű van, a művész csupán a médium, akin keresztül a művek megszülettek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kecskedi@yahoo.com

Bence,2013.01.26 20:05

Nagyon köszönöm Csaba, hogy megismertettél a modern művészet ezen igen érdekes szegletével. Egy biztos, ha nem hívtad volna fel rá a figyelmem, egészen biztosan elsétáltam volna mellette, egyáltalán nem gondolkoztam volna még azon sem, hogy egyáltalán mi rejtőzhet a kiállítótéren belül, sőt azon sem hogy mi az, ami mögötte elfér. A kiállítás óta (talán kissé túlozva) más szemmel figyelem a környezetemet, és várom a következő hasonlóan elgondolkodtató jelenséget.

Re: kecskedi@yahoo.com

Csapó Csaba,2013.01.26 23:44

Kedves Bence!

Örülök, hogy tetszett az "idegenvezetésem", ami nekem éppoly élvezetes volt, mint Neked, mert úgy kellett a figyelmedet felhívni bizonyos dolgokra, ahogy a Te éppen akkori megértésed megkívánta- s ez nekem is kihívás volt. A pozitív reakcióidból ítélve sikeres, s ez nekem is öröm.

Ez még csak a "kedvcsináló" volt, a "bevezetés a szépművészetekbe" majd eztán jön, ha Te is úgy akarod.

Győr

Buza K.,2012.10.23 13:32

Valóban különös, hogy a pletyka fontosabb, mint maga az alkotás, vagy a valós személy az alkotás mögött. Mintha az alkotás önmagában már nem nyújtana elegendő élvezetet, csak ha valami "botrányos" társul hozzá. Ez lassan olyan, mint a szexmentes perverzió. És erre újabb "áltudományok" épülhetnek, melyek egy szakértőjét írásodban megemlítetted. Csak mellékesen: vajon egy ilyen "hozzáértő" mit mesélne rólam teljes meggyőződéssel, miután elolvasta a könyvemet?
Csaba! Te nagyon jól tudod, hogy azok, akik a legvadabb szakzsargonnal adják elő érthetetlen elemezgetéseiket értelmetlen témákban, ők tűnnek a legképzettebb, legzseniálisabb tudós elméknek, de a "tudásuk" egy agyonrajzolt luftballonra hasonlít, aminek elég egy jól irányzott tüskés megjegyzés...

Mapplethorpe tényleg a tökéletességre törekedett, s ez véleményem szerint technikailag és formailag meg is valósult az adott kor szellemében. Viszont a tartalom szerintem szubjektív, de éppen ettől válik alkotássá. Hogy a nézők mégis miért mutatnak nagyobb érdekllődést egy vélt személyiséggel felruházott művész iránt? Talán, mert így kisajátíthatnak belőle valamit, ha ők teremtik meg? Talán így burkolt módon részeseivé válhatnak a szereplésének?
Ki volt Mapplethorpe? Az biztos, hogy sem ördög fia, sem angyal.
Ember volt!