Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az inkák mai kincse

2011.11.29

 

 

inkak01.jpg

 

 Gyakran mondogatom, hogy a női énekhangokat jobban szeretem a férfiakénál; tudom, butaság ilyet állítani, hiszen vagy szép egy hang, és tulajdonosa tud vele megfelelően bánni, vagy nem – az előadás szépségét nem a hangfaj határozza meg. Mégis, ritkán teszem fel egy férfi énekes lemezét, míg egy szoprán, vagy egy mezzo CD-jét szívesen végighallgatom. Néha adódnak kivételek is, mint tegnap este, amikor ellátogattam a Magyar Állami Operaházba meghallgatni az inkák mai kincsét.

  

 

20111128165003_111128budapestoperklein.jpg

     Fotó: Juan Diego Flórez

 

 

Mit jut eszünkbe Peruról? Az inka birodalom központja, Machu Pichu, a perui csalogány (Yma Sumac), és nem utolsósorban a koloratúrtenor, Juan Diego Flórez. Ő ma az inkák földjének legnagyobb kincse: 2007-ben megkapta az ország legmagasabb kitüntetését (Gran Cruz de la Orden del Sol del Perú), arcképe perui bélyeget díszít, esküvőjét a perui televízió egyenes adásban közvetítette.   

Magyarországon tegnflorez2.jpgap szerepelt először, s a 2011. november 28-i koncert karmestere Alessandro Vitiello volt. Flórez előadása messze felülmúlta elvárásaimat; lemezeiről régen ismerem, itt-ott hallok némi gikszert a felvételein, de az operaházi fellépése tökéletes volt, amivel nagyon kevés világsztár büszkélkedhet.

 

 

Mesés karrierje mellett négy éve egy 75 éves hagyomány, ma már szabály megszegésével még a milánói Scalából való kitiltását is vállalta. Donizetti Az ezred lánya című operájában „Ah! Mes amis” kezdetű, kilenc magas „C”-t magába foglaló áriával olyan sikert aratott, hogy nem átállotta áriaismétlésre ragadtatni magát a közönség örömére és az igazgatóság legnagyobb megdöbbenésére. Ennek az is különlegessége, hogy Saljapin óta egyetlen énekes, még Pavarotti sem ismételhette meg ezt az áriát a Scalában. A kockázatot vállalva Flórez a közönséget elbűvölte, s ezt a bravúrt 2008-ban a New York-i Metropolitan Operában is megismételte.

 

 

A brit napilap, a The Independent újságírója szerint „ha a pop királya Elvis Presley volt, akkor a 38 éves fiatal tenor az operák királya. . . . benne él tovább Pavarotti öröksége”! Bosszankodom ezen a mondaton – bármennyire is jó sajtóorgánumnak is tartom a a fenti lapot. Azzal teljesen egyetértek, hogy magabiztos és különleges előadásmód jellemzi Flórez éneklését. Viszont egyrészt ha Elvis Presley a pop királya volt, annak mi köze lenne a szerintem nem létező „operai királysághoz”? Másrészt az a kérdés ötlik föl bennem, hogy van-e értelme Flórezt Pavarttihoz hasonlítani.

 

 

Az összehasonlítás vágya öntudatlanul ott él bennünk; ha valami különlegesen szép hangú és jó technikájú énekest hallunk; sokszor felmerül bennünk a kérdés, melyik énekli „jobban” – helyesebben fogalmazva, melyik tetszik jobban egyéni ízlésvilágunknak. (Sokszor próbáltam „lelki füleimmel” meghallgatni, vajon Maria Callas hogyan énekelte volna Richard Strauss nagy szerepeit.)

 

Flórez lírai tenor, s ha van ilyen hangfaj, akkor koloratúrtenor. Olyan koloratúra-éneklési technikával rendelkezik, ami a rettentő nehéz bel canto operák éneklésére határozottan alkalmassá teszi, sőt, jelenleg alig akad nála jobb, aki az embertpróbálóan nehéz Bellini, Donizetti, Rossini szerepekkel migbirkózhatnék. Rossini még életében sokszor lamentált affelett, miszerint korában már nem voltak jól képzett énekesek, akik operáit megfeleő szinten tudták volna tolmácsolni. Flórez-re talán nem lenne Rossininek panasza. Flórez hangja nemcsak gyönyörű, könnyed, magas hangjai ércesen zengők, de ha kell, akkor lágy, s erőlködésnek nyoma sincs éneklésében.

 

 

barbican-florez.jpg

 

 A hang szépségén és a technikai tökéletességen kívül ami magával ragadott az áriaestben, az az inkák mai kincsének kulturált éneklésmódja. Sajnálatos dolog, hogy újabban divattá vált a kifejezetten erős, sokszor erőltetett, manírokkal teli éneklésmód, a puha és lágy énekhangokat finomkodónak tartják, és bizony még egy világhírű koloratúrszoprán is üvölt néha, esetleg még bőg is a mélyebb regiszterben. Amikor a régi nagy kedvenceim lemezeit hallgatom, nem győzöm csodálni, milyen kifinomult zenei ízléssel oldják meg a technikai nehézségeket. Például amikor Elisabeth Schwarzkopf úgy énekli Richard Strauss Négy utolsó énekét, mintha ezeknek a zenekari kíséretes daloknak az előadása a világ legkönnyebb dolga lenne, holott számos jó nevű szopránnak tört már bele a bicskája ezekbe a dalokba. A mai operaénekes generációnál a zenei eszközök nélküli, azok helyett alkalmazott túlontúl nagy gesztusok és hatások hajszolását figyeltem meg. Flórez ezt a trendet is megtöri, mert hangjai ott szólnak nagyot, ahol kell, s csak ott élesek, ahol az ária belső dramaturgiája azt megkívánja.

 

Öröm hallani, hogy levegővételét nem hallani. Csodaszámba megy a hangok „előke” nélküli puha megfogása és lágy elengedése, anélkül, hogy az ária előadása finomkodó hatást keltene. Ez a fajta lágy lekerekítettség az 50-es évek, és az azt megelőző nagy énekesgenerációját idézi, miközben ámultan hallgatom Cimarosa, Rossini, Donizetti bel canto coloratúra bravúráriáit Flórez előadásában. A bel canto áriákban gyakori dolog, hogy a dallamot nem az énekszólam kezdi el, hanem a zenekar, vagy egy fúvós hangszer, majd az énekes egy helyen felveszi a dallam fonalát, átveszi, és győzedelmesen bebizonyítja, hangjának szépségével, valamint virtuozitásával versenyre tud kelni bármely hangszerrel. Flórez intelligens énekes, tisztában van önmagával és képességeivel; egyik interjújában a következőt mondja: „A könnyű, hajlékony hangra kihegyezett operákat választom, lírai tenor vagyok, és figyelembe veszem hangom korlátait is”.

 

Színpadi mozgása határozott, ám finom, és férfiasan kecses. Egy áriaesten, jelmez, díszlet, és színpadi játék nélkül nagy probléma szokott lenni, mit kezdjen az énekes a testével, főleg a kezeivel. Flórez gesztikulációja, kézmozdulatai „eljátsszák” az áriák belső drámai történéseit, a szerep lelkivilágát. Mindemellett roppantul szimpatikus, amikor fogadja a tapsot: nemcsak fürdik a sikerben és élvezi a vastapsot, hanem – és főleg ez ragadott meg – mimikájával, gesztusaival mintegy „megdicséri” a közönséget. Megdicséri és tiszteli, amiért eljöttek őt meghallgatni, amiért ilyen hosszan, hangosan, és kitartóan tudnak tapsolni.

 

 

  

 

2010100361403_independent_may2010.jpg

 

Az áriaest végén Flórez elénekli Verdi Rigolettójából a „kesztyűáriát”, a II. felvonásból a herceg áriáját, majd a III. felvonás operaslágerét, a herceg „La donna è mobile” kezdetű áriáját. Ekkor az emberben felötlik, hogy ez volt Luciano Pavarotti egyik legsikeresebb szerepe, s az összehasonlítás kézenfekvőnek tűnik, ezért én nem mertem volna Rigolettót énekelni a bel canto est végén. Flórez bebizonyította, hogy sokkal okosabb nálam, mert ekképpen gondolkodhatott: hasonlítgassanak csak, ha már együtt emlegetnek Pavarottival! Kiderül ugyanis, hogy Pavarotti világklasszis volt, és Flórez is az – csak más a hangszíne, más a stílusa. Az a szép az előadóművészetben, hogy bár a mű ugyanaz, ahány előadó, annyi interpretáció. Pavarotti csak egy volt, s Flórez is csak egy van. Nem hinném, hogy Flórez Pavarotti örököse lenne. Sokkal inkább hiszem azt, hogy Flórez a bel canto örököse, továbbvivője, éltetője, és reményeim szerint a kulturált, nemcsak nevében, de a valóságban is a szép éneklés XXI. századi feltámasztója.

 

 

www.juandiegoflorez.com/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szeged

Andrus,2011.12.16 16:26

Korrekt kritika.