Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elmélet vége – vagy se vége, se hossza?

2013.04.25

 

 

EUGÉNIUSZ BÁCSI: De hát Arthur, lázadj csak nyugodtan. Mi megengedjük neked!

ARTÚR: Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen.

STOMIL: Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?

(Sławomir Mrożek: Tangó) 

 

 

 

 

 

A mai bölcsész nem kerülheti el, hogy ne szakosodjék, és ne szűkítse le erősen kutatási területét; a vonatkozó szakirodalom és az elméletek kavalkádja olyan hallatlan méreteket öltött, hogy még a szakembernek is nehéz kiigazodni közöttük. Mivel az embert sok minden érdekli, nem mindig fogadja meg a fenti maximát, így kerülhet a kezébe Terry Eagleton After Theory című könyve. A cím többértelmű szójáték, mert angolul érthető úgy is, mint „az elmélet vége”, vagy úgy is, hogy „vajon mi jön az elmélet után”, de jelentheti azt is, hogy a könyv „az elmélet nyomába” vezeti olvasóit. Eagletontól magyarul is olvasható egyik műve, A fenomenológiától a pszichoanalízisig címmel, ahol az irodalomelmélet fő csomópontjait mutatja be a szerző. A posztmodernizmus illúziói (The Illusions of Postmodernism) című könyvében azt bizonyítja Eagleton, hogy a legújabb, legdivatosabb és legliberálisabb elméleteknek is megvannak a maguk szent tehenei, és bár mindenben hatalmi viszonyok és ideológiák leképeződéseit látják, maguk sem mentesek ezektől. Ennek olvasata után ígéretesnek tűnt Az elmélet után/nyomában (After Theory) című könyv. Éles elméjű, tág látóterű, és roppant fanyar humorral megírt műről van szó, amely ráadásul még szórakoztató olvasmány is az egyébként „nehéz” és „unalmasnak” tartott művészetfilozófiai kérdésekről valamint azok politikai vetületeiről. Már annyi mindennek jelentették be a végét, pl. Susan Sontag 1990-ben a „tragédia haláláról” ír, majd Francis Fukuyama 1992-ben a „történelem végét” jósolja meg. Joggal merül fel a kérdés: ha bármely teoretikus a teóriák végéről beszél, jogosan teszi-e? - hiszen valaminek a végéről beszélni egy újabb elmélet nyitása is egyben.

 

Sławomir Mrożek (1930 – ) leghíresebb színműve, a Tangó juthat eszünkbe a fenti gondolatsor kapcsán. A Tangó szereplői olyan család, ahol a normaszegés vált normává, s a legfiatalabb családtagot, Artúrkát is folyton arra biztatják, hogy lázadjon csak, lázadjon. Artúr tragikomédiája az, hogy amikor már nincs mi ellen lázadni, nincsenek normák, totális a káosz és a „szabadság”, akkor csak az éppen aktuális staus quo ellen tud lázadni, azaz megpróbálja a rend őreként visszaállítani azokat a hagyományos értékeket, amelyeket szülei és nagyszülei szétzúztak. Artúr kísérlete csődöt mond, mivel az értéktelenség vált értékké, a normák „gyanúsakká” lettek, nincs viszonyítási pont, amelyhez képest definiálhatná önmagát és új értékrendjét. A Tangó tragikomikus volta abban rejlik, hogy önmagában minden komolytalan és semleges. A darab címe jelentésváltozások sorozatán megy keresztül, aminek az elmélete az egész művön végighúzódik. Artúr nagyszüleinek idejében tangót táncolni erkölcstelen cselekedet volt, és botrányosnak számított. A következő generáció számára a tangózás már nem a lázadás jelképe volt, hanem a hagyományok követése – miután a tangó klasszikus és elfogadott, sőt, „komoly”, standardizált tánccá vált. A dráma legvégén, amikor a színpadi utasítás szerint egy hagyományos, jól ismert tangózene („La cumparista”) hangzik fel, Edeknek kedve támad tangót járni Eugéniusz bácsival, s a két férfi tánca se nem hagyományos, se nem normaszegő, hanem groteszk. A groteszk lényege az, hogy olyan képzavarra épül, ahol az össze nem illő elemek súrlódása soha nem szűnik meg, mert az azt létrehozó ellentmondás feloldhatatlansága okán mindvégig feloldatlan is marad. A zárójelenet végső nagy tangója vajon az értelem vége, vagy inkább annak kezdete?

 

Terry Eagleton nem az elmélet végét jelentette be az After Theory című könyvében, mivel ő maga is az irodalom- és művészetelméletek nyomában azok után jár, viszont nincsen túl rajtuk, hiszen nem is lehet. A bölcsészettudomáyokban az 1970-es évektől kibontakozó elméleti túlburjánzás, mely sajnálatos módon az öncélúságig jutott, lassan kezd Magyarországon is – jó esetben – visszaszorulni. Elméletekre szükség van, amennyiben valami újat, korábban nem észlelt jelenséget világítanak meg. Ha Eagletont követve az elméletek után járunk, vajon mi jöhet még?

 

(. . .)

 

Szabad egy tangóra?

 

  

Ma a régimódi tudós, aki a klasszikusokra történő utalásokat kutatja Milton költeményeiben, gyanakvó tekintettel nézi fiatal kollégáját, akit jobban érdekel a cyber-feminizmus. A fiatal lángelmék, akik a lábfetisizmus vagy a köldök piercing történetéről írnak doktori disszertációkat, sznoboknak tartják azokat az idős tudósokat, akik azt merik állítani, hogy Jane Austen nagyobb, mint Jeffrey Archer. Az egyik buzgó vaskalaposság utat ad a másiknak. Míg a régi időkben az embert kinézték egyetemi társai maguk közül, ha nem ismert fel egy metonímiát Robert Herrick valamelyik versében, ma azt nézik teljesen hülyének, aki hallott Robert Herrickről, és tudja, mi az a metonímia.

(Terry Eagleton: After Theory)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.