Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amerikai fotóművészet fenegyerekei

2012.09.30

 

                                                            

„Talán a fénykép a legtitokzatosabb mindazon tárgyak közül, melyekből összeáll és szövevénnyé sűrűsödik az a környezet, amelyet modernnek látunk. Minden fénykép valóban egy-egy rabul ejtett élmény, s a fényképezőgép eszményi fegyver a bírnivágyással teli tudat számára. Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítünk a világgal.” (Susan Sontag: A fényképezésről)

 

 

Nem tudok elfogultság nélkül írni a fotózásról, mivel gyerekkorom óta állandóan visszatér az életemben: édesapám, aki amatőr fotóművészként számos díjat nyert, kicsi koromtól kezdve avatott be a fényképezés rejtelmeibe. Emlékszem a sötétkamrára, ahonnan és ahová nem volt szabad bármikor ki-be járkálni, s ahol megtörtént a csoda: a fehér fotópapíron egyszer csak elkezdett megjelenni a fekete-fehér kép, amelyet aztán fixáltunk, mostunk, majd szárítottunk. Talán a laborálás mágiája miatt tanultam meg sötétben vakon befűzni a filmet az előhívótankba, sőt, a fényképezőgépbe is, hogy egy-két képkockát nyerjünk a filmből. Természetesen az is érdekelt, mit és miért teszünk, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű fény kerüljön a filmre, azaz a fényképezés technikai szabályai: fénymérés, fényérték korrekció, rekesznyílás („magyarul”: Blende), zársebesség, mélységélesség, lágy és kemény fények, színhőmérséklet, szűrők használata, a kemény és lágy filmek valamint a laborálásnál a keményre vagy lágyra hívott képek, stb. Ezen szabályok elsajátításával még annyit is nyertem, hogy az iskolában fizikából nem is volt problémám akkor, amikor a fénytan és a fénytörés jelenségeit tanultuk. A fényképezés sine qua non-ja a technikai ismeretek elsajátítása, ám ez nem elég; alapvető esztétikai ismeretek nélkül nem készül szép fotó. Mi a titka a jó portrénak? Hogyan vágjuk ki a képet? Miért fontos a harmadolási pont? Mi az aranymetszés? Mi a főmotívum és a staffage viszonya? Mik a helyes arányok? Hogyan világítsunk és derítsünk? Milyen legyen a fény-árnyék viszonya? Mennyiben kövessük a hagyományt, és mennyiben rúgjuk fel?

 

susan-sontag.jpg

Később, amikor felfedeztem magamnak Susan Sontag (1933-2004) munkásságát, nem győztem csodálkozni ennek az amerikai nőnek az okosságán: minden érdekelte, és minden olyan elméleti problémára azonnal lecsapott, amire mások még nem. Az ő könyve A fényképezésről (1972) (On Photography) máig mértékadó mű a fotózás elméleti kérdéseivel kapcsolatban. A képek erejét és a fényképezést, mint kulturális jelenséget vizsgálja a szerző. A fotózás ontológiai, episztemológiai és etikai kérdéseit éppúgy taglalja a könyv írója, mint az egyik fejezetben nagy amerikai fotósok munkásságának társadalmi, ideológiai és morális vetületét. Sontag mellett Roland Barthes (1915-1980) francia filozófus, kritikus és irodalomtörténész, valamint teoretikus utolsó művét, az 1979-ben íródott Világoskamra (Camera Lucida) című könyvecskét tartom nagyszerűnek. Ebben a nagyon is személyes hangvételű és szubjektív esszéjében Barthes a fénykép lételméletének és esztétikájának kapcsán a lét végső kérdéseiről elmélkedik, majd ha elég alaposan olvassa az ember Barthes művét, rájön, mit is takar a „világoskamra” cím. A „sötétkamra”, vagy latin szóval a „camera obscura” volt a mai fényképezőgépek őse, de a modern készülékek is a camera obscura fénytani alapján működtek. Barthes felülírja a „camera obscura” szókapcsolatot, és rájön, nem is annyira sötét az a kamra, inkább világos, mivel nála a fényképezőgép a gondolkodás metaforája; azé az elméé, amely „megvilágítja” a dolgokat, tehát a fényképezés apropóján Barthes valójában a gondolkodásról írt szabad asszociációs esszét. Ragyogó ötletnek (idea lucida) tartom újraolvasni mindkét éles elméjű könyvet.

 roland-barthes.jpg

Most éppen ezeket olvasgatom újra, meg másokat is, mivel az alapokhoz mindig vissza kell térni, ha egy témán dolgozunk. Elárulom a fényképezéssel kapcsolatos elfogultságom másik okát: éppen egy esztétikai tanulmányt írok Robert Mapplethorpe (1946-1989) művészetéről egy irodalmi és művészeti folyóirat számára. Többször láttam Mapplethorpe képeit a Ludwig Múzeum falain az idei budapesti kiállításon, és az élmény nem hagyott nyugodni: olyan erővel provokálta belőlem a reflexiót, hogy azt éreztem, ezt meg kell írnom. Hasonló érzéseim voltak, amikor egy teljesen más stílusú, de szintén nagy formátumú fotóművész, a kubai-amerikai Andres Serrano (1950-) botrányoktól elhíresült fotóit láthattam 2002-ben Budapesten, a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény kiállításán. Nem foglalom össze most a készülő tanulmányom tartalmát, de még részleteket sem adhatok belőle; csupán arra vállalkozhatom, hogy röviden megosszam szubjektív gondolattöredékeimet Mapplethorpe kapcsán Serrano fotóművészetéről.

  andres-serrano.jpg 

Egyik fotográfus sem a fősodorba tartozó elit művészet képviselőjeként kezdte pályáját, mégis magába szívta munkájukat később a fősodor, mint megannyi alternatív művészi törekvést. Egyikük sem átlagos ember: Serrano felmenői hispánok voltak, így ő „színesbőrűnek” számít az Egyesült Államokban, s Mapplethorpe-ról is elmondható, hogy több kisebbséghez is tartozott. Mindkettőjük munkái meghökkentőnek, sokkolónak számítottak, a saját koruk tabuit döngették. Kiállításaikat vagy betiltották, vagy botrányok övezték, sőt Serranót perbe is fogták, ami csak jót tett a hírnevének. Hasonló helyzet állt elő a budapesti kiállítás alkalmával, mivel a III. kerület akkori polgármestere be akarta tiltani a kiállítás plakátját, s az erre adott reakció az volt, hogy a kiállítóteremnek meghosszabbított nyitvatartási idővel kellett üzemelnie, mert soha nem látott tömegek lepték el, hosszú kígyózó sorokban várva a bebocsátásra. Én egy vasárnapi napon délben mentem, remélvén, más rendes ember akkor ebédel. Tévedtem: alig lehetett elférni az embertömegtől. A Mapplethorpe-kiállításon az idén nem volt semmiféle botrány, mivel egyrészt a Ludwig Múzeum elég elismert intézménynek számít a kortárs művészet kedvelői körében ahhoz, hogy „magas művészetként” fogadják az ott látottakat, másrészt mára az emberek ingerküszöbe is magasabb lett, azaz sok hasonló „botrányos” alkotást láttunk már, vagy hallottunk róla és kezdünk egyre immunisabbakká válni a felkavaró művészi alkotásokkal szemben. Ami 2002-ben botrányos, az 2012-ben természetes. Mutatis mutandis, Mapplethorpe esetében is elmondható, hogy ami az 1970-es, 1980-as években még elfogadhatatlannak tűnt, mára a művészeti kánon részét képezi.

 

Serrano színesben fényképez, míg Mapplethorpe szinte kizárólag fekete-fehérben; továbbá Serrano képei óriásira vannak nagyítva a kiállításokon, Mapplethorpe síkfilmre fényképezett ezüst-kolloid nagyításai viszonylag kicsi-közepes méretűre. Ám mindezek csupán technikai részletek, ezeknél sokkal érdekesebb és fontosabb arról szólni, mi fogott meg Serrano, fotóművészetében, azaz miért gondoltam újra Mapplethorpe képeinek láttán.

 

Bár mindkét művész tabu témákat is fényképez, és roppant provokatív, Serranónál inkább a témákat éreztem gondolatébresztőnek. Mindegyik szoba tematikusan volt berendezve, és mindegyikre ki lehetett volna írni: CSAK NAGYKORÚAKNAK EGYÉNI FELELŐSSÉGRE! A szexualitással kapcsolatos fotók között sétálva olyan kérdések merültek fel, mint pl. az időskori szex, vagy miért csak a fiatal meztelen testek látványa idilli, miért nem akarunk idilli szépségűnek látni egy egyidős meztelen párt a tengerparton, akik szerelmes pillantással néznek kéz a kézben egymásra. Mit kezdjünk az alávetett pózban és szerepben lévő „nőies” férfi és domináns, „férfias” nővel? Ha elfogadott az idős férfi-fiatal nő felállás, miért botránkozunk meg azon, amikor egy idős hölgy egy huszonéves metroszexuális, borotvált fanszőrzetű és intimpiercingekkel ékes herezacskójú fiatalember nemi szervét készül kezébe, vagy talán a szájába venni?

 

Az öregedés és halál nemcsak elvont gondolatként merül fel Serranónál, hanem a szépség forrásának lehetőségeként is. Lehet-e szép az öregség? Természetesen igen, lehet – mutatja meg nekünk a művész, csak az a kérdés merül fel, hogy a szépség képzete miért szinte kizárólag a fiatal testekhez társul tudatunkban. Mi a szép a halál után? – kérdezhetjük, ha megnéztük a hullaházban készült felvételeket. Egy csigákban leomló hosszú női hajkorona összepárosítva gyönyörű szép, színes, sötétlila foltokkal – hullafoltokkal a lefotózott nő arcán – csupán azért bizarr és taszító, mert tudomásunk van arról, hogy amit látunk, az egy hulla, és a szín egy hullafolt színe. Egy kocka alakú műanyag edénybe préselt és vérrel pirosra festett agyvelő Serrano fotóján szép, ám attól hat bizarrnak, hogy tudjuk róla, amit látunk, az a koponyából kivett emberi agyvelő. Mi a kapcsolat a tudás és a szépség között? Az, hogy valamely rútnak tartott dolog látványa rútnak hat akkor, és csakis akkor, ha tudjuk róla, hogy mi is az valójában. Episztemológia és esztétika találkozása a boncasztalon.

 

Ugyanez a kérdés merül fel akkor is, amikor a hatalmasra nagyított, fekete háttérben szépen megvilágított csodálatos ragyogó színekben tündöklő absztrakt képeket nézzük. A különféle fehér, sárga, vörös színekben izzó fotók egészen gyönyörűek – ám ha közelebb megyünk, hogy a címeket elolvassuk, akkor meghökkenünk. Néhány képcím: „Vér és vizelet”, „Vér és sperma”, „Vizelet és nyál”, „Ejakuláció röptében”. A testváladékoknak a testtől való elválása általában undort vált ki a legtöbb emberből, ám Serrano fotóit látván felmerül a kérdés: miért ne lehetne valami önmagában, „csak úgy” szép, anélkül, hogy bármiféle tapasztalat vagy kulturális klisé kapcsolódnék hozzá? Még ezeknek az absztrakt képeknek az esetében is ott munkál a szemlélőben annak a vágya, hogy megtudja, mi volt a fotó eredeti tárgya. Nem csupán a szépség, melynek forrását a különféle testváladékok speciális keverése, beállítása és megvilágítása adta? Az esztétikai minőség episztemológiai kérdései egyből felmerülnek a szemlélőben.

 

Serrano hatalmas portréi szépek, színesek, és elgondolkodtatóak: mit keres a képen „a Mari-néni meg a János-bácsi”? – csupa névtelen kisemberek. Később kiderül, hogy ezek a portrék nem a szó szoros értelemben vett portrék, mivel nem az egyedi ember személyes tulajdonságait hivatottak közvetíteni; inkább olyan, embereket ábrázoló képek ezek, amelyek különféle kisebbségeket szándékoznak reprezentálni, azaz láthatóvá tenni. Nem a szépség kereséséről van szó, inkább arról, hogy a fotós dokumentálja kora Amerikájának szegényeit, négereit, indiánjait, más etnikumait, punkjait, és egyéb szubkulturális csoportjait. Hogyan kerül a csizma az asztalra, illetve a színesbőrűek fotói mellé a Ku-Klux-Klan tagjairól készült képek? Meghökkentő, de Serrano komolyan veszi a kirekesztés eseteit, és a képei megadják a választ a kérdésre: A Klan tagjait ugyanolyan gyűlölet és megvetés veszi körül, mint a színesbőrűeket, tehát éppúgy számkivetettek, mint emezek – ezért rendezi így a kisebbségekről készült fotókat. Kell-e gyűlölni a gyűlölködőket, illetve ki kell-e rekeszteni a kirekesztőket? Aki igennel válaszol, az maga is gyűlölködővé és kirekesztővé válik, tehát az etikai paradoxon circulus vitiosusa be is zárul, ám Serrano „portréi” felnyitják az ördögi kör morális dilemmáit.

 

Talán Serranónak a legtöbb port felkavart képei azok, amelyek miatt blaszfémiára való hivatkozással Ausztráliából kitiltották a művészt. Az 1987-es Piss Christ (Hugyos Krisztus) csodálatos színvilágú, olyan fény-árnyék hatást kelt, mint a klasszikus festészetben történő keresztre feszítés ábrázolások, ám a fénykép tárgyául választott műanyag feszület tej, vér és vizelet keverékét tartalmazó átlátszó üvegedénybe volt állítva, s így fotózta le a művész. Giccsnek számít-e, ha egy szakrális tárgyat ócska anyagból, történetesen olcsó műanyagból készítik? Mi a vizuális blaszfémia és hol vannak a határai? (A „blaszfémia” szó per definitionem a görög „phémi”, „szólni” igéből jött létre, tehát alapvetően istenkáromlást jelentett, ami szóbeli aktus.) A blaszfémia tárgyává tett műalkotás lehet-e szép, vagy eleve rútnak kell látnunk pusztán a témája miatt? Érdekes kérdések, bár továbbgondolván azokat, bennem felmerülnek olyanok is, amiket Serrano képei nem tesznek fel. Miért főként a katolikus vallás kegytárgyai képezik blaszfémia tárgyát? Létezik-e protestáns blaszfémia a művészetben? A zen buddhizmusban híresek azok a zen történetek, ahol Buddhát „száraz kutyaszarnak” titulálják, vagy elégetik a fából készült Buddha-szobrokat, sőt a XX. században egy amerikai zen-központban valaki cigarettájának hamuját egy Buddha szobor fejére szórta. Más buddhista iskolákban főbenjáró bűnnek számítana ezek elkövetése? Ezek már utólagos kérdések, amelyek a Piss Christ és más, hasonlóan blaszfémiagyanús kép kapcsán merültek fel bennem.

 

Igen érdekes önreprezentációs és identitásbeli kérdéseket vet fel Serrano egyik önportréja. A klasszikus szabályoknak megfelelően beállított, megvilágított és fényképezett önportré egy szobor fotója, tehát a reprezentáció reprezentációja. A szobor magát a művészt ábrázolja, melyet aztán lefényképezett. Ha közelebbről szemügyre vesszük a fotón megjelenített szobrot, akkor kiderül, a szobor anyaga se nem vörös és fekete márvány keveréke, se nem más művileg előállított anyag, hanem egész egyszerűen emberi ürülék, amit a kép címe is elárul: „Önportré szarból”. Valóban szarnak tartaná magát illetve munkáit Serrano, vagy valami másról van szó? Talán arról, hogy performatív módon létrehozza, eljátssza, előadja, megjeleníti mindazt a negatív véleményt, amit sokan művészetére ráaggattak, azaz a játék kedvéért művészetével olyan képet hoz létre, ahol átmenetileg azonosul avval, amit róla tartanak. Olyan konstrukció ez a fajta identifikáció, amely a nyelvben jött létre, majd onnan a valóságba lép ki. Hol a határ prezentáció és reprezentáció között? Mennyiben képes a fotó a valóságot reprezentálni, illetve kinek az igazát, és milyen ideológiai-társadalmi diszkurzus igazságát képezi le?

 

Mapplethorpe fotói szintén fontos kérdéseket vetnek fel, ám azokat majd az elkészült tanulmányomban fogom bővebben és kellő művészetfilozófiai valamint művészettörténeti megalapozottsággal kifejteni. Annyit elöljáróban elárulhatok, hogy ha Serrano művészetében a fotók tartalma váltott ki belőlem filozófiai kérdéseket, akkor Mapplethorpe esetében ezek, vagy ezekhez hasonló kérdések az ő műveinek a formái kapcsán merültek fel bennem.

 

Mi a művészet? Hol a határ művészet és obszcenitás között? Létezik-e szépség tisztán önmagában, vagy csak ideológiai-társadalmi beágyazottságában, ami akarva-akaratlanul irányítja látásmódunkat és értékítéletünket? Hűen tükrözi-e a fotó a „valóságot”? Ha igen, akkor mi az a valóság, és milyen ismérvek alapján, honnan tudunk róla? Ezek azok az alapvető filozófiai kérdések, amelyek állandó problémák voltak és maradnak, amelyekre oly sok és annyira különböző válaszokat adtak művészek és teoretikusok egyaránt. Nem tudnám megmondani a választ egyik kérdésre sem, de az biztos, ha egy kiállítás kapcsán ilyen, vagy ezekhez kapcsolódó kérdések merülnek fel a nézőben, akkor ott művészetet láthatott.

 

„Az egyedüli érdekes válaszok azok, amelyek szétrombolják a kérdést.” (Susan Sontag)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

Buza Kati,2012.10.04 08:52

Kedves Csaba, a bevezető nekem is kellemes nosztalgiázást jelentett a múltban, amikor még hasonló módon fotózni tanultam.
Számomra a fotózás a FÉNY művészete volt, most is az, és mindig is az lesz! Több képet láttam a két alkotótól. Ami így dióhéjban felmerült, idézlek: "magasabb ingerküszöb", "egyre immunisabb az ember a felkavaró művészi alkotásokkal szemben", "2002 botrányos - 2012 természetes". Ezek számomra rendkívül elgondolkoztató megállapítások. Majd e-mailben bővebben.
De egy kérdést felteszek: Serrano megmutatta, hogy a szarból is képes aranyat csinálni, vagy csak elhitette, és közben megetette velünk???

Re: Győr

Veszprémi Ildi,2012.10.04 22:20

Ha visszanézünk a történelemben, minden korszak kitermelte a maga provokatív művészetét és művészeit. Egy adott korszak művészettel szembeni elvárásaihoz, attitüdjéhez képest a másság az újdonság provokatív elemként jelent meg. Amint az elfogadás szélesebb körű lett a művészet máris megjelentette az új, az addigihoz képest provokatívabb ábrázolási formáit. Napjainkban nem kérdőjelezzük meg pl.: Rodin szobrainak művészi voltát, holott saját korában igen csak "kiverte a biztosítékot" néhány szobra a kritikusok és a közönség körében. Számomra igazán nem az a kérdés, hogy művészet-e az emberi anyagcsere és biológia termékeit alkotás tárgyaként felhasználni, hiszen valamilyen szinten ezek a művek is tovább-gondolkodásra késztetnek. Bennem inkább az merül fel, hogy meddig megy el a művészet, mi a következő lépés, amivel még meghökkentőbbet, provokatívabbat tud termteni. (Nyilván ez csak fantázia kérdése.)
De valahol egyszer kell lennie egy határnak, hiszen saját emberségünk is megkérdőjeleződhet.
Végezetül még annyit: Kati, meg kell tanulnunk elvonatkoztatni és a Quimbitől néhány sor, ami egyből beugrott Serrano képeit látva: Ó csillag csillan fejeden
Disznószar a talpadon
Testbe ragadt lelkeden
Szivárvány és szarhalom
Hátadban mérgezett a nyíl
Lovakkal jöttél Viszockij
A tejút halvány kapuján
Régszegen dörömböl a kín

Re: Győr

Csapó Csaba,2012.10.04 23:29

Kedves Kati!
Egyetértek, a fotózás valóban a fény művészete, már elnevezéséből adódóan is („fosz, fotos” görögül „fény”). Mindkét kérdésedre a rövid válasz: nem.
A kifejtettebb válasz most következik. A művészet nem akar elhitetni semmit, azt a hatalmat kiszolgáló ideológia teszi, bár hozzá kell tenni, hogy létezik ideológiától terhes művészet is, és Serrano egyes képei bizonyos mértékben az ideologikus művészetet képviselik, úgy hogy a hatalom elnyomó, normalizációs törekvései ellenében hatnak. Az ideologikus művészet sem csupán elhitet valamit – mert különben silány propaganda lenne – hanem felhívja valamilyen társadalmi jelenségre a figyelmet. A magasművészet alkotásai úgy hatnak, hogy általuk a befogadóban alakul ki valamilyen reflexió a befogadás közben és után, míg a giccs és a tömegkultúra hatása azonnali, sokszor utólagos reflexió nélküli. Szarból csak a csaló hiszi, hogy tud aranyat csinálni – ilyen értelemben a hatalom is sokszor él a csalás eszközével, a művészet nem. Ha a hatalom által szót kapók nyelve Serrano művészetét „szarnak” tekinti, akkor Serrano válasza nem az, hogy visszaüt, mert az csak fekáliával való dobálózás lenne, és így ő maga is összekenné magát. Ehelyett ő leleplezi a hatalom ideológiájának és nyelvének működését avval, hogy tükröt tart elé: performatív módon létrehozza azt, aminek őt fotóival együtt a művészet felett őrködők tartják, és ezt a valamit fotózza le, azaz teszi meg művészetének tárgyává. Serrano így vágott vissza az Önportréjával. Nem hinném, hogy Serrano bármit is megetetett volna velünk, hiszen az ő termékeit aki nem akarja, nem eszi, de van olyan is, aki nagy vehemenciával hirdető, hogy márpedig ő nem eszi, közben élvezkedés és botránkozás végett elmegy a kiállítására. . . .
Hadd éljek a visszakérdezés lehetőségével! Ha nem tudnánk a címből, mi az Önportré anyaga, akkor tudnánk csupán a kép esztétikai értékeire koncentrálni, azaz csak akkor tudnánk a képkivágást, az arányokat, a súlypontokat, a fény-árnyék viszonyt, a megvilágítást, stb. értékelni, vagy pedig az esztétikai mögött mindig ott bujkál az ideológiai mozzanat is?

Re: Re: Győr

Buza Kati,2012.10.06 09:10

Őszintén szólva, nem tudok jelenleg Serrano "művészetével" mit kezdeni. Hogy valaha tudok-e majd, vagy egyszerűen kihagyom, vele együtt a hasonló alkotókat is, ezt sem tudom. De momentán képtelen vagyok objektiven szemlélni, csak nagyon szubjektiven.
Természetesen a művészi kreatívitásnak és fantáziának nem lehet gátat szabni, mint ahogy az alkotások célközönsége is egyre fokozottabb élményt vár el.
Ugyanakkor szerintem is fontos kérdés, amit Ildikó vetett fel.
Hol van a határ? Meddig lehet még fokozni? És az hol üthet vissza? Ez pedig már a felelősséget veti fel.

Re: Re: Re: Győr

Csapó Csaba,2012.10.06 14:59

Kedves Kati és Ildi!

Igazad van Kati, mert a nem is lehet objektíven szemlélni az alkotásokat, csak szubjektíven, és mindenkiből más hatást váltanak ki, ha egyáltalán. Kiket értesz „vele együtt a hasonló alkotók” alatt? Általánosságban mondod, vagy vannak konkrét nevek, akikre Serranóhoz hasonlóan gondolsz? Azt nem hiszem, hogy a közönség egyre fokozottabb élményeket várna el – ez a populárist befogadókra érvényes, a magasművészetnek nem kellenek a hatásvadász eszközök (bár sajnos néha él velük, mert irigyli a poptól a népszerűségét). Inkább azt mondanám, a befogadók egy idő után valami mást szeretnének, mert ha már százezer képet nézünk meg pl. a kubistáktól, akkor a százezeregyedik nem biztos, hogy érdekel, vagy a reveláció erejével hat.

Ildikó kérdése nagyon jó és fontos kérdés, a művészet ideológiai dimenzióira kérdez rá. Azt hiszem, az ideologikus művek idővel elveszítik ideológiai tartalmukat, és ahogy halad az idő, bizonyos társadalmi problémák is elveszítik aktualitásukat, úgy csak azok a művek maradnak meg a magasművészet keretei között, amelyekben sokkal több van, mint csupán ideológia, azaz az esztétikai minőség még mindig megmarad. Gondoljunk csak Marcel Duchamp hírhedt művére, az 1917-es „Forrás” címűre, amely nemcsak polgárpukkasztó és lázadó volt, de arra is rákérdezett, hol a határ a műtárgy és a hétköznapi tárgy között, illetve mi tesz valamit műtárggyá, és honnan tudhatjuk, hogy az-e.

Én is úgy vélem Katival és Ildivel egyetértésben – Horatius szavaival élve – hogy „van mértéke a dolgoknak, vannak bizonyos határok”. Hogy hol húzódnak ezek a határok? – erre kérdez rá többek között Serrano is. Hogy hol üthet vissza a határok feszegetése, arra azt mondanám: sehol. A tömegkultúrában már régen visszaütött, és folyvást vissza is üt, de hiszek benne, hogy a magasművészet egy idő múlva kiveti magából az oda nem illőt, és már csak művészettörténet marad belőle, de nem művészet.

Egy utógondolat. A múlt héten láttam egy fotókiállításon Serranóénál sokkal szebb képeket; gyönyörű színek, fények, beállítások – viszont az égvilágon semmiféle kérdést nem provokáltak belőlem, semmi utólagos reflexióm nem volt. Serrano képei nem olyan szépek, mint emezek voltak, de még tíz év után is egy sor kérdést adnak fel nekem. Mi akkor a művészet? Egy tucat gyönyörű, de semmitmondó és közhelyes képet készíteni, vagy pedig kevésbé szépeket, de elgondolkodtatókat?

München

Oros Aranka,2012.09.30 20:44

Csaba nagyon érdekes és kényes téma,de mindez valós és az életünkhöz tartozik! Köszönöm ,hogy olvashattam! Aranka