Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Akit a zene nem zavar…

2015.03.23

Akit a zene nem zavart, talán még jól is szórakozott – gondoltam nemegyszer számos komolyzenei koncert és operaelőadás meghallgatása után. Az utóbbi tíz-tizenöt évben kezdett feltűnni számomra az a gyakorlat, amely szerint a koncert karmestere vagy az opera rendezője úgy gondolja, a hallgató annyira unatkozik a zene hallgatása közben, hogy kötelességének érzi a nagyérdeműt szórakoztatni. Mivel? Kabaré-varieté elemekkel, képek vetítésével, az opera nyitánya alatt a színpadon jobbesetben csak jövés-menéssel, rosszabb esetben a nézőnek oda nem illő vizuális ingerekkel történő bombázásával.

 

Az egyik megnevezni nem kívánt orgonaművészünk koncertkörútjai során az előadás alatt képeket vetít; elmondása szerint a zenét kiegészíti a képi effektus, azaz magyarázza azt. Az egyik méltán világhírű vonósnégyes az utóbbi években előadásai során a vetített képeken kívül lézer-show használatával is gyönyörködteti a hallgatóságot, mely ekkor már nézősereggé is válik egyszerre. A kvartett elsőhegedűse az egyik riportban elmondta, hogy a klasszikus zenét ezzel szeretné érthetőbbé tenni és egyben közelebb vinni a hallgatósághoz.

 

A XIX. század végéig az operatörténetben a nyitánynak kettős funkciója volt: egyrészt az opera fő zenei motívumait foglalta össze, megelőlegezve azt a dallamvilágot, amelyet majd kibont a színpadon, másrészt az operanyitány azt a célt szolgálta, hogy közben a néző felemelkedjék a hétköznapok szürkeségéből a művészet magasabb szféráiba, s a nyitány alatt legyen elegendő ideje a felkészüléshez, hogy majd a művet esztétikai beállítódással tudja befogadni és értelmezni. Az opera szó jelentése latinul és olaszul: „művek” – mivel többfajta művészet, a zene és a szintén sokféle művészeti ágat magába foglaló színházművészet összekapcsolódásáról van szó. A nyitány éppen ezért csupán a zenére fókuszál, hiszen az összes színpadi effektus később lép működésbe. Az operatörténetben az itáliai verismo, legfőképpen a kései Verdi és Puccini fogja az operanyitányt végleg eltörölni, amikor a modernizmus jegyében már szakítanak a régi formákkal, és a nézőt felkészületlenül, azonnal a hatása alá vonja a művészet. A korábbi gyakorlat szerint a nyitány felkészíti a hallgatót, és még szórakoztatja is, amikor a szebbnél szebb operamelódiákat sűrítve hallhatja még azelőtt, hogy a színpadi események kibomlanának.

 

Az, hogy az operanyitány nem zárt függöny mellett hangzik el, még megbocsátható, ha azt feltételezzük, hogy a mai operalátogató nem annyira művelt, hogy tudná, mit fog látni, tehát neki már az elején a szájába kell rágni a cselekmény legfontosabb szálait. Léteznek kézikönyvek, operakalauzok, sőt, ha valaki ezek híján nem akar beülni egy könyvtárba utánanézni egy-egy mű cselekményének, megteheti ezt az interneten is. Nem gondolom, hogy a mai nézőt annyira műveletlennek és bárgyúnak kellene tekinteni, hogy halvány fogalma sincs arról az operáról, amelynek előadására „véletlenül” csak úgy betéved egy operaházba. A nyitány alatti „szórakoztatás” engem nemcsak bosszant, hanem úgy érzem, teljesen ostobának néznek; a kérdésem ilyenkor az, hogy egy bizonyos idő elteltével nem válnak az efféle előadásokhoz szokott mai fiatalok tényleg ostobává?

 

Amikor egy hangversenyen, esti előadáson a karmester a zenekari tételek közben hátrafordul, és számára szellemesnek tartott beszólásokkal leckézteti a hallgatóságot, akkor az jut eszembe, hogy a hangverseny műfaja nem Bertold Brecht epikus színháza, amelynek a sok közül az egyik szándéka a nézők nevelése. Kifejezetten irritálónak tartom, amikor a karmester a néző felé fordul, és kommentálja a következő tételt. Miért akarják elhitetni velünk, hogy magyarázni kell felnőtt embereknek a zenét show elemekkel tarkítva? A gyerekeknek és fiataloknak szóló zenei ismeretterjesztést igen fontosnak tartom – s ennek is megvan a maga helye, a matinékon és gyermekelőadásokon, viszont esti felnőtt előadásokon ez a gyakorlat a hallgatóságot degradálja, s egyben hamis képzetek alapján negatíve minősíti.

 

Koncerteken a zene mellett más, pl. képi elemek bevonása elvonja a néző figyelmét a zenéről – ezért nem nézek TV-ben, sem DVD-ken koncertfelvételeket. Párszor megpróbáltam, és annyira szép volt a közelről kamerázott zongora, a fények csillogása a gyönyörű hangszeren, a zongorista ujjainak mozdulata, hogy közben nem volt időm hallani, mit is játszik a művész. Példának okáért, egy kései Beethoven vonósnégyes, vagy egy Mozart szimfónia alatt, ha képekkel bombáznak, én rendszerint csukva tartom a szemem, hogy jobban halljam a zenét, de megfogalmazódik bennem a gondolat: nem ahhoz hasonló ez, mintha az ókori márványszobrokat a múzeumokban kifestenék, mondván, a márvány egyszínűsége már olyan unalmas, hogy kifestve, színesen bizonyára szebb, érdekesebb lenne, s ezáltal talán több embert vonzana?

 

A feltett kérdéseimre határozott nemmel kell válaszolnom, annál is inkább, mert ezek egyértelmű retorikai kérdések voltak. A klasszikus zene nem varieté, az operanyitány nem kabaré, s az olcsó, giccsbe hajló hatásvadász eszközök felhasználása a magas művészetet nem teszi közkedveltebbé, csupán a színvonaltalan populáris kultúra szintjére rántja le. Tévedés ne essék! Gondolatmenetemben nem a popkultúrát szeretném bántani, hiszen a magasrendű popműfajt nem a színvonala, hanem annak stílusa teszi populárissá, és igen sok szép populáris zenei alkotás valódi mestermű, például Vangelis zenéi, Andrew Lloyd Webber számos alkotása, és még hosszasan lehetne folytatni a sort.

 

Ami igazán aggaszt – azon kívül, hogy rettentően sért, amikor ostobának tekintenek bizonyos előadók, karmesterek és rendezők –, az abból fakad, hogy a populáris eszközök használata a klasszikus műfaj megkedveltetésére lehet, hogy ellenkező hatást vált ki: a hallgatóság és a nézők ingerküszöbét emelik meg annyira, hogy már a popműfaj szájbarágós eszközei nélkül képtelenek meghallani, felfogni a finom, a klasszikusra jellemző árnyalatokat. Felmerül ilyenkor az a probléma is, hogy meddig kell fokozni az ingerküszöböt. Addig, amíg már harsány effektek nélkül befogadhatatlanná, értelmezhetetlenné nem válik a klasszikus zene és az opera? Amennyiben igennel felelünk erre a kérdésre, a klasszikus elveszti klasszikus jellegét, óriási értékcsökkenésen megy keresztül, majd eltűnik. Nem arról van szó, mint amikor a fősodor magába szippant korábban alternatívnak, vagy szubkultúrákra jellemező művészeti próbálkozásokat, hanem arról, hogy a klasszikus zene fent vázolt előadói gyakorlata ássa meg a saját sírját; a populáris elemek túlzó használatával nemcsak népszerűsíti, hanem a klasszikust, mint olyat fel is számolja.

 

Éppen most Camille Saint-Saëns Sámson és Delila című operájából Delila csókáriáját hallgatom – a zenén kívül minden más effektus nélkül, és a zene önmagában esztétikai élvezetet nyújt. Lehet, hogy pár év múlva, a gyengébb felfogásúak kedvéért a színpadon egy csókolózó párt kell majd vetíteni a Delila szerepét alakító énekesnő mögé, netán lágy-pornóból átvett szexjelenetet, hogy megértsük, mint is jelent Delila áriája?

 

Engem, és úgy vélem sokunkat nem zavar a zene, mivel autonóm művészet, és megtanultuk azt a nyelvet, amely befogadhatóvá teszi. Az előbb említett megtanulás jelenti a műveltség elsajátítását, s műveltség nélkül a klasszikus műfajok ajtajai nem nyílnak meg, nem értelmezhetők primitíven leegyszerűsítve – mit sem segítenek a műveltség helyett ömlesztett áruként kínált pótszerek. Akit zavar a zene, ne menjen hangversenyre, hanem előbb sajátítsa el a magas művészet nyelvét! Akit nem zavar a zene, annak akár kitűnő esztétikai élményben is része lehet, ha nem szórakoztatják bárgyú populáris eszközökkel.

 

Gondolatmenetem nem lezárt, mivel egy halom további kérdés merült fel bennem. Kíváncsi leszek, hogy például húsz év múlva hol fogunk tartani: ismét divatba jön a műveltség, vagy mindent eláraszt a vadbarom stílusú show-biz elemeknek természetesé válása a klasszikus zene előadás során? Engem nem zavar a zene, se hangversenyen, sem az operaelőadásokon. Vajon magunkra maradunk, velem hasonló érzésű emberek, kihalunk, és jön a totális idiotizmussal a klasszikus eltűnése, vagy pedig vannak még a műveltség iránti igénynek és befogadói attitűdnek tartalékai?

 

Korok és divatok változnak. Szeretnék hinni benne, hogy nem halunk ki, és lesznek még fiatal befogadók, akiknek elegük lesz a mostani tendenciából és mostani, fent nevezett gyakorlat a zeneművészeti múzeumban találja helyét, mint a XXI. század előadói próbálkozásának egyik vakvágánya.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

lehel.siver@gmail.com

Simon Lehel Alpár,2015.03.29 03:57

Legyen csak maga a Zene, a priori, mint mindig is volt!

Győr

B.Kati,2015.03.28 10:54

Lehetséges, hogy ostobának nézik az embereket, de talán nem is nézik, hanem igyekeznek ostobává tenni, ezért szép sorjában minden szellemi műfajt úgy alakítanak át, hogy megszűnjön magasröptű élvezet szabadsága avval, hogy kizárják a közönség saját képzeletét, saját gondolatait. Talán éppen az a cél, hogy a művészeteket is kontrollálhatóvá tegyék. Érezd azt, amit mi sugallunk, lásd azt, amit mi akarunk neked mutatni, halld, amit hallanod kell. Az mára tény, hogy a populáris műfajokkal komolyan befolyásolják az ifjúság széles körét, legyen az ízlés, életmód, politikai nézet, vagy akár hit.
A klasszikus zene közönsége - feltételezem - komolyabb, érettebb, gondolkodóbb, vagyis elvileg nehezebben manipulálható. Pont őket hagynák ki a nagy szemfényvesztésből? Az ókori amfiteátrumok cirkuszelőadásai fénykorukat élik, csak más formában.
Egyébként én is úgy vélem, hogy ezekkel a módszerekkel kiölik az előadásból a zenét. Aztán ne csodálkozzunk, ha majd pattogatott kukoricával, zörgő-zacskós chips-szel, meg colával érkezik a "laza" közönség szórakozni.
Mintha a felületesség lenne a cél. Valódi művészetet nem lehet felületesen sem átélni, sem megérteni, de a varieté elemekkel meg lehet változtatni az eredeti szerepét. A mai világnak nem célja a fennköltség érzése, a szellemi harmónia, sokkal inkább az ingerküszöb folyamatos emelése, az egyre túlzottabb testiség - ez folyik mindenhol. Lehet, hogy a következő merész újítás az lesz, hogy a művek zenei része már csak aláfestése lesz az újraírt látványos, eseménydús történetnek. Újabb,többeket elérhető, profitálóbb divatok vannak születőben a régi, unalmas, "elavultak" helyére. "Szép új világ"