Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A zeneművészi szép

2012.02.03

  

Gondolatok Bogányi Gergely és a Pannon Filharmonikusok 2012. január 20-i koncertjéről a Művészetek Palotájából

 

 

Eduard Hanslick A zenei szép – Javaslat a zene esztétikájának újragondolására (1854) című nagyhatású, máig parázs vitákat kiváltó könyvében a tisztán zeni minőség szépségének mibenlétét kutatja. Hanslick-kal ellentétben én nem a tiszta zeneit, hanem egy „zenén kívüli” elemet szeretnék vizsgálat tárgyává tenni – nevezetesen a zenész szépségét. Mindig érdeklődéssel olvasom Fáy Miklós zenekritikáit, sőt sokszor eltűnődöm, amikor énekesnők szépségét hasonlítja össze hangjuk szépségével. Jelen esetben nem énekesek, hanem zongoristák szépségéről szólnék pár szót.

 

Martha Algerich Chopin-játéka gyerekkorom óta lenyűgöz; Chopint nem lehet nem szeretni – zongoradarabjai amennyire sokfélék, annyiféle érzelmet keltenek a hallgatóban. Ahogy cseperedtem, egyre több előadót, zeneszerzőt, zeneművet és műfajt ismertem meg, viszont a „régi nagy szerelmekhez” mindig visszatér az ember. Ha Chopint hallgatok, akkor számomra a legautentikusabb előadók Algerichen kívül Arthur Rubinstein, Claudio Arrau, Maria João Pires, Maurizio Pollini, Rév Lívia, Érdi Tamás és Bogányi Gergely. Algerich talán érzelmi okokból kivételes a kedvenceim között, éspedig szépsége miatt. Nem a női szépség az, ami megfog Algerichben, amikor a lemezborítóit nézegetem, vagy a Mezzo TV-n hallgatva nézem játékát, hanem az a báj, amit a zene hoz ki belőle. A régi lemezek – 1961-es Debut Recital (Deutsche Grammophon), 1965-ös The Legendary Chopin Recording (EMI) – borítóin a fiatal hölgy elbűvöl: amint a testének meghosszabbításából, a zongorából előcsalja azokat a hangokat, amelyek átszellemültté teszik arcát, nem tudom már csupán a csak zenei szépet észrevenni. Látásom bekapcsolódik a műélvezetbe, és kiderül, a zenei szép és a zeneművészi szép dialektikus viszonyba kerül egymással. A 70 év körüli Argerich ősz hajú, teltkarcsú, arcát barázdák szántják fel; nem túl dekoratív nő. Ám amikor a mai művésznőt hallom és látom zongorázni, arcának ráncai kisimulnak, alakja karcsúbbá válik, haja ragyog – akárcsak azt a fiatal lányt látnám, akit nem ismerhettem, mivel az említett régi felvételek idején én még meg sem születtem. A mai Martha Algerich amint leül a zongorához, Szent Cecília hatja át, s a szent ereje sugárzik arcán, akárcsak 50 évvel ezelőtt.

  

02-algerich.jpg

 

Sok jó pianistát lehet hallani Argerichen kívül. Vannak megbízható művészek, akik korrekt módon lejátsszák, ami a kottában található, s zongoraverseny esetén a karmester is számíthat rájuk, mert nem hibáznak. Léteznek álmodozó hajlamúak, akik rapszodikusak, s kevésbé lehet számítani rájuk, a közönség sem lehet biztos a produkció minőségét illetően. Hallani extravagáns pianistákat is, akik meg akarják mutatni, hogyan lehet másként megszólaltatni régi műveket, s újakká varázsolni azokat. Akadnak olyanok, akik technikai bravúrokat mutatnak, s a hallgató azon gondolkodik, hogyan tudja mindezt csupán tíz ujjal eljátszani. Magam nem annyira kedvelem a „megbízható” zongoristák pontos, de laposan unalmas játékát, sem a technikai bravúrjaikkal hivalkodókat, akiknél a zene elvész az ujjaik alatt. Sokkal inkább szeretem azt, amikor egy koncerten valamiféle varázslat történik, s a zenész nem csak lejátszotta a kottában foglaltakat, nem csak egyfajta penzumot tudott le.

 

03-algerich.jpg

 

Bogányi Gergely nem a fenti kategóriába tartozik. Sokszor hallottam játszani koncerteken, rádióban, s lemezeit szintén ismerem. Az egész napos Chopin összest is hallhattam vele 2010. november 27-én a Művészetek Palotájában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 2. emeletén ülve. Zenehallgatáskor koncerteken is sokszor csukva tartom a szemem, hogy vizuális ingerek ne zavarjanak, hogy jobban halljam a zenét. 2012. január 20-án volt szerencsém a Pannon Filharmonikusokkal együtt szintén a MÜPÁ-ban meghallgatni, hogyan játssza Rachmanyinov mára már slágernek számító harmadik zongoraversenyét. Mivel a pódiumhoz közel ültem, így Bogányi arcát, annak minden rezdülését is jól láthattam. A harmadik zongoraversenyt a zenekar kezdi egy lágyan zsongító diatonikus dallammal, amelyből majd hamarosan a zongoraszólam fejleszt összetett figurációt. Amint beint a karmester, és megszólal a zenekar, Bogányi arcáról nem bírom levenni a szemem. Az első pillanattól kezdve a zenében létezik, ami átsugárzik lényén. Talán nem sértem meg a művészt, ha azt állítom, nem egy tipikus charmeur alkat, de amikor elkezd zongorázni, az ember kifejezetten szép. Hasonló érzésem támad, mint amikor a fiatal és a mai argentin művésztársnőjét hallgatom. Ahogy a 70 éves Martha Algerich ugyanolyan szép, mint 20 éves korában, úgy Bogányi Gergely is szép, amikor zongorázik. Ő is teljesen átadja magát a darabnak, s egyben uralja is azt – a dialektikus viszony itt is érvényesülni látszik.

  

boganyi-02.jpg

 

Rachmanyinov harmadik zongoraversenye nemcsak komolyzenei sláger, de arról is híres, hogy hatalmas technikai igényeket és összpontosítást kíván a szólistától, talán a legnehezebb zongoraversenyek egyike. Bogányi azokban a pillanatokban is, amikor óriási fizikai energiát fejt ki egész testével, vagy akár amikor a zenekarra s a karmesterre kell kihegyeznie koncentrációját, nem hatásvadász módon csigázza fel a hallgatóságot, se nem csak letudni akarja a versenyművet. Őrületes koncentrációval, a technikailag a legnehezebb részeknél is uralja a művet, de egyben teljesen át is adja magát neki. Nem minden ütemet sikerül minden alkalommal száz százalékos precizitással lezongoráznia. Sokszor a zenekar is elcsúszik, itt-ott némi gikszer is becsúszik egy-egy zenekari szólamból, ám mindez semmit nem von le a produkció értékéből és szépségéből. A szólista részéről a versenymű uralása, a zenének való teljes önátadás elvarázsol mindenkit. Amikor a darab a csúcsára jut, örömzene válik belőle, talán olyan, amilyent Schiller képzelt el az „An die Freude” („Az örömhöz”) című versében, s fellángol lelkünkben az égi szikra, a szent öröm. Fellángol, és Bogányi örömittasan nevet, a közönség a gyönyörtől mámorosan hallgatja a zenét.

 

boganyi-03.jpg

 

Bogányi Gergely nem „csak” egy zongorista. Bogányi igazi Művész. Olyan varázslatot hoz létre, amilyet nagyon keveseknek sikerül. Ahogy a 70 éves Algerichben megpillantom a 20 éves Martha Algerich báját és Szent Cecília tündöklését az arcán, amint zongorázni kezd, Bogányi Gergely arcán úgy fedezem fel Apollón szépségét átsugározi.

 

 2012. január 20. 19:30, Budapest

 Műsor:

 Szergej Rahmanyinov: Vocalise (a szerző zenekari változata)

 Szergej Rahmanyinov: III. (d-moll) zongoraverseny

 Dmitrij Sosztakovics: X. (e-moll) szimfónia

 

 Közreműködik:

 Bogányi Gergely – zongora, Pannon Filharmonikusok

 Vezényel: Bogányi Tibor

 

 

 www.boganyigergely.hu/

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ちきゅう

ブザカチ,2012.02.04 13:21

(Egy köszönömgondolat a Gondolatébresztőnek)
A művészet öröm... szenvedély... tűz... élet!
A Zene köszönet a Teremtőnek a Hangért.
A Hang az emberi szív dobbanása, az őszinte hálától túlcsorduló lélek fohásza.
És a lélek tükrén átragyog, s a láthatatlan szépség láthatóvá válik.

München

Oros Aranka,2012.02.03 23:20

Drága Csaba ...olvastam,olvastam,majd lehunytam szemem és éreztem lelkemben a zene csodás rezgését .....igen,átéltem halottam .....Bogányi Gergely,Rahmanyinov ,majd Martha Algerich ,Chopin járékát !
Köszönöm ezt az érzést Neked !
Nagy vagy !