Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művészeti törlőkendő

2014.01.08

 

 

Az emberiséggel egyidős annak a vágya és gyakorlata, hogy hétköznapi eszközeinket, használati- és dísztárgyainkat díszítő elemekkel lássuk el. A díszítőelemek minősége, azok anyaga és megmunkálása olykor művészi szintre emelkedik, amit akár a népművészet, akár az iparművészet termékei is jól dokumentálnak. Tudvalevő, hogy az ókortól fogva a mesterségek és a művészetek egymáshoz való viszonya állandóan változott, s a művészetfilozófia egyik ága foglalkozik azzal, mi valójában a művészet és mi nem az, illetve mely korokban mit tartottak művészetnek. Példának okáért elég csak azt az általánosan ismert tényt megemlíteni, miszerint a görög „tekhné” szó egyaránt jelentett mesterséget és művészetet, hiszen az ókori Hellaszban a kettő nem vált egyértelműen külön. Jelen rövid esszé célja nem az esztétikatörténet művészetfogalmának taglalása, hanem annak bemutatása, hogy a művészet fellegváraiban, azaz a világ nagy szépművészeti múzeumaiban hogyan virágzik a giccs-kereskedelem.

 

A giccs fogalmát éppoly nehéz minden nehézséget kizáróan meghatározni, mint a fent említett határvonalat meghúzni művészet és mesterség között. Általános ismérvek léteznek, ám ezek is koronként változnak, s nem elfelejtendő, hogy a giccs mindig is virágzott, s szinte az élet minden területén előfordul. Nem arról van szó, hogy a giccs rossz, netán dilettáns művészet lenne, mivel az nem művészeti, hanem esztétikai kategória. A sok teoretikus közül pár nevet érdemes megemlíteni, akik giccs és a művészet problematikájával mélyrehatóan foglalkoztak: Theodor W. Adorno, Walter Banjamin, Gabriele Thuller, Umberto Eco, Grillo Dorfles, valamint magyar kollégáik, pl. Lukács György, Hermann István, Angi István, stb. Hermann István amellett érvel, hogy míg a valódi művészet a kultúra fejlődésének irányába fejti ki hatását, addig a giccs célja a konzumkultúra tömegigényének kielégítése, tehát szükségszerűen áruvá válik. A művészet maga sem volt soha sem autonóm, régen is mindig áru volt, és ma is az, ám Hermann érvelése szerint, ha a művészet nem lenne áru, attól még műalkotás maradna, viszont a giccs csak és kizárólag áruként funkcionálhat; ha elveszítené árujellegét, akkor éppen a lényege vesznék el (Hermann István: A giccs. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1971, p. 89).

 

Gabriele Thuller hívja fel a figyelmet arra, hogy a giccs mindig is közkedvelt volt, sőt annyira, hogy a hozzá való viszonyunk is idővel megváltozott. Thuller szerint oly mértékű lett ez a változás, „hogy a design, a divat és az alkalmazott művészet giccses közhelyei láttán már rég nem illik húzni a szánkat, a giccses drágaságokat esztétikai balfogásként száműzni az «igényes design» templomából” (Thuller, Gabriele: Hogyan ismerjük fel? Művészet és giccs. Budapest, Helikon, 2008. p. 6.). Az idézett esztéta gondolatmenete logikus, és továbbgondolva felmerülhet bennünk az a gondolat is, hogy a XXI. század elején valóban jóval toleránsabbak lettünk a giccsel szemben, mint pár évtizede voltunk. Joggal tehetnénk föl magunknak azt a kérdést is ezek után, hogy milyen mértékben maradhatunk még toleránsak, azaz hol a határ a még elviselhető és a már tűrhetetlen giccs között. A kérdéskört nem bonyolítjuk tovább azzal, hogyan merített az avantgárd és a pop-art a giccsből, illetve ezek hogyan hatottak vissza a giccsre, valamint a giccs-art igen érdekes művészetfilozófiai bemutatásával sem terheljük az olvasót. Mindezeket csak azért említettük, hogy felvázoljuk, a giccsel kapcsolatos elméleti és gyakorlati nehézségek sokkal összetettebbek, mint elsőre gondolnánk.

 

Mint fent említettük, az ember szereti a hétköznapi használati tárgyait díszítő elemekkel ellátni, vagy olyanokat vásárolni, amelyeket már a gyártás során dekorációval láttak el. Egy valamilyen ábrával, dísszel, esetleg képpel ellátott jegyzetfüzet vagy zsebnaptár tetszetősebb, mint egy díszítőelem nélküli. Vajon milyen esztétikai minőség bukkan fel akkor, ha használati tárgyainkat műalkotások másolataival dekorálják? Szükségszerűen tucattermékké, áruvá és egyben giccsé válik ez esetben, vagy csak szép, szemet gyönyörködtető használati tárggyá?

 

Gillo Dorfles szerint giccshatást vált ki a befogadóból a közismert, nagy mesterek műveinek gyakori reprodukciója (Dorfles, Grillo A giccs. A rossz ízlés antológiája. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1986. p. 83.). Egyet kell értenünk abban, hogy a Mona Lisa kártyalapok hátoldalán, vagy a Hermelines hölgy söröspoharak alátétjein gyenge másolatok, és a közismert műalkotásokat silány giccsként hivalkodó áruvá devalválják. Walter Benjamin korszakos tanulmányában, az 1936-os A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában címűben számba veszi azokat az akkoriban megváltozott körülményeket, amelyek a műalkotások technikai sokszorosíthatósága folytán előálltak. Benjamin alapvetően veszteségekről beszél: szerinte egyrészt a műalkotás „aurája” vész el, másrészt „a kulturális örökség tradicionális értékének likvidálásáról” beszél (Benjamin, Walter: „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában.” in: Kommentár és Prófécia. Budapest: Gondolat, 1969. pp. 306-307.). Benjamin meglátásai éles elméjűek, ám vízióit a gyakorlat sokszor nem igazolta. Mára talán a műalkotásokat ábrázoló képes levelezőlapok, a hivatalok, iskolák folyosóinak falát díszítő híres festményekről készült poszterek nem tűnnek botrányosnak, de még giccsesnek sem, mint Benjamin korában.

 

A művészeti- és emléktárgyipar bőven ontja a másolatok tömegét. A művészeti albumok ma is elengedhetetlen kellékei a művészettörténet tanulmányozásának, hiszen nem áll mindig minden műalkotás azonnal rendelkezésre, hogy megtekinthessük őket, de a jó minőségű albumokból (színhű, magas minőségű papír és nyomdatechnika) bármikor felidézhetők a műalkotások. A képes levelezőlapok is ehhez hasonló igényt elégítenek ki a vékonyabb pénztárcájú befogadók számára, akik csak pár festményt szeretnének „hazavinni” magukkal. Ezzel szemben az olcsó anyagból silány minőségben készült másolatok valóban a rossz ízlés és a legszörnyűbb giccs kategóriájába esnek. A gyártók és forgalmazók célja az egyre növekvő fogyasztói igények kielégítése, s egyben annak elhitetése, hogy a műalkotás befogadásával kapcsolatos élményeink bármikor és az eredetihez hasonló formában felidézhetők a művészeti szuvenírek megvásárlása révén.

 

A nagy múzeumok shopjai jól ismerik azt a marketinges alapigazságot, amely szerint az azonnali élmény azonnali vásárlásra ösztönöz; nem vár a múzeumlátogató pár napot, vagy hetet, hogy megkeresse, hol vehet meg egy művészeti albumot a legolcsóbb áron, hanem az azonnali élmény hatására hajlandó a legmagasabb (teljes) áron azonnal megvásárolni azt. Ezzel még semmi probléma nincsen, hiszen az az üzlet az üzlet, a könyvárusoknak is meg kell élniük valamiből, és a múzeumok is igyekeznek plusz jövedelemre szert tenni azáltal, hogy területükből egy darabot bérbe adnak egy múzeum shop üzemeltetőjének. Mint említettük, a művészet sosem volt független az anyagiaktól, ma sem az, mint ahogy a múzeumok sem. Ahogy a műalkotásokat adják-veszik, úgy az azokról készült reprodukciókat, albumokat és ajándéktárgyakat is.

 

Amikor annak lehetünk tanúi, hogy az évek haladtával napjainkra a múzeum shopokat egyre nagyobb mértékben árasztják el a művészeti giccsipar tucattermékei, akkor már van jogunk újfent aggódni, mint annak idején Walter Benjaminnak is. Híres festmények gyenge, olcsó másolatai – méregdrágán árulva – ócska vászontáskákon, bögréken, tányérokon, képrészletek golyóstollon, és egy halom olyan használati tárgyon, amelyekre nem odaillő a reprodukció, inkább visszatetsző, mint tetszetős hatású. Volt alkalmunk látni – a sok példából párat kiragadva – egyiptomi múmiát ábrázoló női műanyag bizsut, Vincent van Gogh festményével illusztrált műanyag gyerekkanalat, valamint Paul Cézanne egyik képét viselő szemüvegtörlő kendőt is.

 

. . .

 

A műalkotás befogadásának élményét gyengén imitáló szemüvegtörlő után mi jöhet még? Ajánlhatnánk a művészeti portörlő rongyot, toalettpapírt, esetleg intim törlőkendőt. A hatás frenetikus is lehetne a Ludwig Giesz által definiált giccs-ember (Giesz, Ludwig „A «giccsember» mint turista” in: A giccs antológiája, szerk.: Gillo Dorfles, i. m. p. 150.) számára: még legintimebb pillanataiban sem lenne egyedül, elkísérhetné őt a giccs netovábbja, amiről azt hihetné, hogy az nem más, mint a Művészet Szelleme. A giccs-ember ezen tárgyak használata közben még csak nem is sejtené, hogy nem ő rohan a Művészet szelleme után, hanem a giccs fantomja kergeti őt.

 

 vangogh-mug.jpgmonet-watch.jpg

 

 

 

matisse-bag.jpggaugin-t-shirt.jpg

 

A cikkben közölt képek csupán illusztrációk, senkit nem kívánunk lebeszélni esetleges megvásárlásukról.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

B.Kati,2014.01.28 10:25

A téma kapcsán egy friss hír: febr. 13-án Londonban elárverezik Jeff Koons giccsművész egyik leghíresebb szobrát, a törött tojás (Cracked Egg) széria magenta színű darabját. A remélt ár 10-15 millió font, azaz 3,7-5,5 milliárd! forint. Egy három méter magas narancsszínben ragyogó lufikutyára emlékeztető acélszobrát (Balloon Dog) 58,4 millió dollárért árverezték el tavaly a Christi's-nél rekordáron.
Úgy néz ki, hogy nem már a művészet üzlet, hanem az üzlet művészet.

Re: Győr

Csapó Csaba,2014.01.28 12:54

Jeff Koons a giccs-art egyik frenetikus képviselője. Még abból is hatalmas üzletet-művészetet (vagy művészi üzletet) csinált, hogy Cicciolina férje volt egy rövid ideig, és Ilonkánkat, mint pornó ikont felhasználta a képeihez, ahol a pornográfia giccsé történő eltorzításának ragyogó paródiáját adja.

A művészet sosem volt mentes az üzlettől, sem az ókorba, sem azóta; az utolsó mondatod telitalálat, miszerint ma már nem már a művészet üzlet, hanem az üzlet művészet. Erről az egész legújabb Jeff Koons árverésről két dolog jut az eszembe. 1.) Charles Gounod „Faust” című operájában Mefisztó híres rondójában a legelején lefekteti a tézist: „Eladó az egész világ”, majd az áriában részletesebben is kifejti. 2.) egy szép magyar mondás szeint: ahol lócitrom van, ott előbb-utóbb veréb is van.

Re: Re: Győr

B.Kati,2014.01.29 08:09

A lócitrom nagyon jó, de sajna az EU a szocialista lovak hírmondóit kiirtotta, akárcsak a marhákat. Akik maradtak - egyenlőre - azok a kétlábú marhák.
Ezután a "düsteren" kép után mondhatnám, hogy újra felbukkantak az igazi magyar szürkemarhák, a mangalicák, és a magyar táj újra régi romantikus szépségében fénylik néhány fogadó közelében a turisták örömére, de sajna, azok a marhák csak másodsorban tájképértékűek, elsősorban a gasztronómia színvonalas, szinte már művészi élvezetének jól jövedelmező nyersanyagai. Hát ez lett a lócitromból.

Győr

B.Kati,2014.01.12 08:56

Ajjaj Csaba, ne add az ötleteket, mert a végén tényleg megvalósítja egy „kreatív” üzletember! Walt Disney figurák, cartoon és dollárnyomat után, amik már vannak, aztán tényleg bármi jöhet a wécépapírra, hogy véletlenül se unatkozzunk ücsörgés közben. Amúgy érdekes a téma és egyre aktuálisabb. Szerintem lehetetlen határokat állítani, mert minden szubjektív. Ugyanakkor azt gondolom, valamilyen módon mindannyian a szépséget keressük, de talán sokszor tévútakon, ha olyan egyáltalán létezik. Úgy vélem, hogy csak magunk határozhatjuk meg, mi számunkra a valódi szépség, vagy a valódi művészet, mert csak mi érezhetjük azt, amit adhat nekünk – nem másnak, nekünk. Persze így nem fogják az iskolában tanítani, mert ott megmondják nekünk, mi művészet és mi nem, és ezzel alaposan be is fékezték az egyén saját, szabad fejlődését, ha hagyja. Sajnos nem emlékszem, ki volt az a híres magyar közéleti személyiség, aki állítólag azt mondta a Halászbástyára, hogy a „legszebb giccs”, de volt alkalmam azt is hallani egy magát műveltnek tartó embertől, hogy a naplementét ábrázoló képek giccsesek. Érdekes, hogy a madarak is szeretik a feltűnő díszítést, egyrészt magukon, másrészt a fészkükön, mert „arra buknak” a tojók. Nem így van az emberrel is? A szépséget a mögöttük levő pénzben kifejezhető számok egyre jelentősebb mértékben határozzák meg, és ugyanez érvényesül a művészetben. Valakik valamiért eldöntik az értékét és ennek arányában kell nőnie a művészi élvezetnek – „nagy pénz, nagy élvezet”. A giccs is nagy pénz, mert abból meg sokat lehet eladni, mint pl. azok a színesen villogó műanyag lourdesi Mária szobrocskák, amik jól mutatnak otthon a privát szentélyben, vagy az elnyűhetetlen, műanyag virágok.
Persze, azért ez nem mindenkire igaz. Érdekes, hogy mekkora különbség van egy katolikus katedrális aranyban tobzódó, tenyérnyi üres felületet sem hagyó barokk megjelenése és egy zen kolostor szinte már puritánnak ható, megnyugtató egyszerűsége között. A szellemi háttér boncolgatásába nem akarok belemenni, mert nem értek hozzá, csak szemlélőként figyelhetem a különbséget, de az tény, hogy mindkét „műfajnak” rengeteg csodálója van és persze kritizálója is.
Most röppent el a karácsony, evvel kapcsolatban megjegyzem, hogy bár egyre inkább keresem a letisztult, egyszerű szépséget, mégis a színes, díszekkel teli fenyőfát szeretem, ami másnak túldíszített. Én meg így látom szépnek, de ehhez erősen hozzájárulnak a gyermekkori karácsonyok emlékei.
Talán giccs és ízléstelenség között is különbséget kéne lassacskán tenni. Talán nem ártana meg tisztelni más munkáját, akkor is, ha esetleg nem tetszik, talán nem kellene a művészetet üzletté silányítani – ami persze a jelenünkben lehetetlen... ??
Hol a határ? Szerintem szellemi fejlődésünkben.

Re: Győr

Csapó Csaba,2014.01.12 19:31

Kedves Kati!
Rengeteg igazság van abban, amit mondasz, alapvetően egyetértünk. Igazad van tökéletesen, amennyiben „nem kellene a művészetet üzletté silányítani”, mivel a híres művek gyenge minőségű tucat-reprodukciói már önmagában elcsépeltté tesznek bizonyos alkotásokat. Külön megérne egy nagyobb tanulmányt az, hogy a rengetegszer bemutatott műalkotások hogyan válnak paródia tárgyává, a paródiából hogyan lesz pop-art, a pop-artból sokszor nagyon bravúros giccs-art.

Ha már a szakrálist említed, érdemes megfigyelni pl. Almodóvar filmjeiben, hogy nála a házi oltár és maga a katolicizmus a maga teátralitásával hogyan válik a giccs paródiájává, majd igazi poénos giccs-arttá. Azt hiszem, ha már a határok feszegetéséről van szó, ez még nem sérti meg a katolikusok érzelmeit, mert ha van szemük meglátni, akkor észreveszik benne egy másfajta művészet létrejöttét.

Elismerem, a szellemi fejlődés arra is inspirálhat, hogy ne vegyük meg utazásaink során a borzalmas ajándéktárgyakat, mert nem fogják reprodukálni az ottlét élményét; talán olyan a viszonya az eredetihez, mint a valódi aranynak a gagyihoz (a „gagyi” a cigány nyelvből jött a magyar szlengbe, eredeti jelentése „hamis arany”).