Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lift

2012.12.30

 

 A professzorasszony a rendszerváltást követően már hazajöhetett; megtartotta külföldi katedráját a világ egyik leghíresebb egyetemén, ahol korábban tanított, s mellette annyi év után Magyarországon is újra művelhette hivatását. Műveli most is, idősen, és teljes szellemi frissességgel írja könyveit, mert van még mondanivalója a magyar írástudók és olvasni értők számára. Közéleti tevékenysége, illetve a politikával kapcsolatos megnyilatkozási természetellenesen osztják meg a magyar társadalmat, mint ahogy ez nálunk természetes. A természetellenes természete lenne? Nem logikai paradoxonról van szó, hanem annak a képzeletbeli groteszk és abszurd drámának a fontos eleméről, mely körülöttünk játszódik, s átszövi mindennapjainkat.

 

 

 

 

A lift magyarul felvonó. Természetesnek vesszük, hogy magyarul angolul mondjuk. Németül „Fahrstuhl”, franciául „ascenseur” svédül „hiss”. Szinte a legtöbb nyelvben megtalálható rá a megfelelő szó, de mint a magyarban, más nyelveken is – kevés kivételtől eltekintve, amelyek a franciát vették alapul – maradt az angol „lift” elnevezés; bármely nyelven könnyű megjegyezni és kiejteni, mindenütt megértik, de legfőbb erénye az angol szónak az, hogy rövid. Nagyban lerövidíti a lift azt az időt, melyet az emeletek között gyalog teszünk meg, viszont megfoszt attól a szellemi felfrissüléstől, melyet egy kis séta nyújthat.

 

 

 

 

A professzorasszony könyvei szellemi kalandot, felfrissülést nyújtanak az olvasónak; mind ott sorakoznak a férfi könyvespolcán. Érdemes ezeket a könyveket olvasni, újraolvasni, újragondolni, majd időről időre visszatérni hozzájuk. Vannak kevésbé jól sikerült művei is, bár nem alkothat egy nagy távlatokban gondolkodó, hatalmas műveltséganyaggal rendelkező elme mindig mesterműveket. Ami valódi intellektuális csemege a professzorasszony könyveiben, az az, hogy úgy járja körül témáit, hogy semmilyen „izmust” nem képvisel, mint ahogy az manapság oly divatos. Gondolkodó elme, alapos, precíz, nagy ívben látja és láttatja a világot műveiben.

 

 

 

 

A kórház valaha a fekvőbetegek számára is rendelkezésre álló könyvtárral rendelkezett. Ma ez már a múlté, de hogy ne sirassuk a múltat, örüljünk a jelenben annak is, ami jó! A főépület aulájában, a liftektől 10 méterre ott áll egy nagy könyvespolc, ahová mindenki elhelyezheti azokat a könyveket, amelyeket megunt; bárki elviheti azokat olvasásra, örökbe, vagy kölcsönzőjegy nélküli kölcsönzésre, ha úgy gondolja, visszahozza a könyvet, ha úgy tetszik neki jobban, hoz helyette másikat. A férfi járt már korábban itt, és idetette azokat a könyveket ajándékba a kórház betegeinek, amelyről úgy gondolta, nem neki, hanem talán valaki másnak valók – annak, aki majd örül, ha olvashatja.

 

 

 

 

A professzorasszony Budapest egyik külvárosában él, és mivel igen szerény, a lakóhelyéhez legközelebb eső szakorvosi rendelőintézetet keresi fel egészségügyi problémáival, nem a drága magánklinikákat. Nem tartja magát kivételezett személynek, sem többnek, jobbnak, mint bármely más állampolgár, s BKV járaton érkezik. Van, aki felismeri, sokan azt sem tudják, ki ő – de talán örül is neki, ha nem rohanják le a hétköznapok világában különböző kérdésekkel – éppen elég neki a riporterek sokszor nem mindig kedves és jóindulatú kérdéseire válaszolni.

 

 

 

 

A férfi pár hete a kórházi ágyat nyomja. Már fel bír kelni, s amikor teheti, megmozgatja izmait, járkál, nézelődik a tiszta, ámbár már rég nem korszerű épületben. Figyeli az embereket, arcvonásaikból, mozdulataikból következtet arra, mit érezhetnek, mit gondolhatnak, éppen milyen élethelyzetben lehetnek. Érdeklik az emberi kapcsolatok, azok alakulása, és legfőképpen az, hogy amikor önmagát figyeli meg, akkor az általa észlelt életanyag valóságának apró morzsáiból mit lehet kerek egésszé összerakni. A liftben egészen másként viselkednek az emberek, mint nyitott térben; a liftben kevésbé lehet természetes viselkedésüket szemlélni.

 

 

 

 

A lift – nevével ellentétben – nemcsak felfelé visz, de lefelé is. Lefelé könnyebb menni, mint felfelé haladni, ám a lift mindkét irányú mozgást felgyorsítja. Hogy merrefelé haladunk életünk során, sokszor nem egyedül magunk döntjük el, de ha eléggé odafigyelünk világunkra, környezetünkre, embertársainkra, sok mindent tanulhatunk, ami a felemelkedés irányába mozdít minket.

 

 

 

 

A férfi kedvenc szórakozása, hogy minden nap lemegy a földszintre leltárba venni szemeivel a mini „könyvtár” állományát, illetve a könyvek forgalmát: mit vittek el, mit hoztak vissza, milyen új könyvet hozhatott valamelyik ismeretlen ember. Ahhoz hasonló játék ez, mintha olyan könyvtárat látogatna az ember, ahol az olvasók láthatatlanok – csak a könyvek cserélődnek, de azt nem látjuk, miféle emberek hozzák-viszik az olvasnivalót. A férfi napi rutinja közé tartozik a séta lefelé a lépcsőn, ha eléggé jól érzi magát ahhoz, hogy ne lifttel kelljen mennie. A napi „könyvtárlátogatásról” soha nem feledkezik meg.

 

 

 

 

– A főnök egy szemétláda – hallja a földszinti aulában egy fehérköpenyestől – Azt a hibát is rá akarja verni az emberre, amit ő követett el, mert vezetőségváltás volt, és félti a pozícióját.

 

 

 

 

– Hagyd a fenébe, Bandi! – válaszol kollégája  Nem minket fognak kirúgni, amikor orvoshiány van, hanem legfeljebb ő nem lesz többé vezető.

 

 

 

 

– Akkor is! Ez az agresszió, és ez a gőg! Van képe játszani a jólelket, amikor egyetlen ügyeletet nem vállal, nincsenek saját betegei, tulajdonképpen nem is nagyon csinál semmit, mi meg kidolgozzuk a belünket! Ilyen közérzet és hangulat mellett csodálkozik még valaki, ha időnként leszarom a betegeket? Én is ember vagyok! Engem ki ért meg?

 

 

 

 

– Bandi! Nem szarod te le a betegeidet, csak fáradt vagy, és rossz a hangulatod. A rossz hangulat, pedig ragályossá válhat! Muszáj valahogy túltenned magad ezeken a problémákon, a szar állapotokon úgysem tudunk változtatni. Lazíts, mert különben előbb-utóbb bedilizel! Menj, csípj fel egy csajt, vagy menj el úszni, vagy mittudomén, ami jólesik!

 

 

 

 

– Már én sem tudom, mi kellene saját magamnak – mondja „Bandi” – csak az a biztos, hogy nem mehet így tovább: hazamegyek, leülök a tévé elé, bambulok rajta, közben becsapok egy üveg bort, vagy kettőt, aztán reggel egy liter kávét, bejövök, leküldök még egy literrel, hogy beinduljon az agyam. Hívnak ide, hívnak oda, várnak a betegek itt is, ott is, már azt sem tudom, hol, hányan. Ott van az a fiatal nő is, akit most kezelek másodszorra, de már a nevére nem emlékszem, pedig jó lenne, ha tudnám, hogyan szólítsam.

 

 

 

 

Nem hallani már a beszélgetés folytatását, ahogy tovahaladnak a baloldali folyosó irányába. A férfi még hegyezi a fülét, de hiába, s közben úgy tesz, mintha még a mini „könyvtárat” leltározná szemeivel. A félhomályban görnyedten áll, és meglátja bátyját, aki rendszeresen látogatja. Éppen most jött be a főbejáraton, és a liftek felé tart. Több lift is található a kórház épületében: páternoszter, betegszállító lift, személyzeti lift, általános lift – nem is lehet igazán észben tartani, melyik melyik, és kik jogosultak használatukra, így gyakorlatilag mindenki mindegyiket használja. A férfi sietne oda bátyjához, hogy együtt menjenek fel, de megdermed az izgalomtól: újabb beszélgetésre lesz figyelmes.

 

 

 

 

– Mit képzel a néni! Ez kérem személyzeti lift, betegeknek meg hozzátartozóknak szigorúan tilos használni! Ottan van arra a másik, azon menjen, vagy gyalog! Hallatlan! Ez a sok hülye, akikkel még itt is körül vagyok véve! – egészíti ki mondandóját jól hallhatóan a fehér köpenyt viselő ápolónő civil ruhában lévő és láthatóan nem ápolónő barátnőjének. – Gyere drágám, ezzel megyünk fel!

 

 

 

 

A professzorasszony orvosi papírokkal a kezében áll, fel sem ocsúdik, zavarodottan ennyit mond: „Elnézést, én csak a másodikra szeretnék. . .”

 

 

 

 

– Ha nem bír várni a másik liftre, akkor menjen fel a lépcsőn gyalog! – replikázik az ápolónő, aki szinte sugárzik az örömtől afeletti győzelmi mámorában, hogy rajtakapta a „nénit”, hogy az a személyzeti felvonót akarta használni. Szürke kabátos barátnője védelmébe veszi a nővért, és bizalmasan, de jól hallhatóan közli vele: „Ezek a vén spinék azt hiszik, nekik mindent lehet!”

 

 

 

 

Ekkor a báty lép a színre. Belékarol a professzorasszonyba, közé és a két némber közé áll, majd megszólal: „Tudják maguk egyáltalán, drágáim, hogy kivel beszélnek? Nem, nem, nem! A híres professzorasszony, aki maguknak csak «néni», nem fog gyalog menni!”

 

 

 

 

A báty nem hagyja sem a professzorasszonyt, sem magát. A két nőt félrelöki, szárnyai alá veszi a „nénit”, ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal egy pillanat alatt a liftbe tereli, és közli vele: „Örülök, hogy találkoztunk, professzorasszony! Az öcsém rajong Önért, és jó, hogy velem találkozott először, mert ő egyből lerohanta volna mindenféle tudományos dologgal, holott a professzorasszony most másért jött ide.”

 

 

 

 

A két nő kővé dermed. Nem tudják mire vélni ezt a közjátékot, csak azt érzik, belegázoltak a lelkivilágukba. „Professzorasszony? Mi? Kicsoda? Mit keres itt? Miféle professzor? Egy kis mitugrász így megalázhat minket?” – ilyesmiket gondolhatnak magukban, legalább is a férfi ezeket olvassa le arcukról és gesztusaikról. A lift ajtaja kezd becsukódni, s egyikük még utánuk kiabál: „Elmebetegek! A pszichiátria a másik épületben van!”

 

 

 

 

A professzorasszony kiszáll a másodikon, a báty kitárja előtte az ajtót, és megkérdi, segíthet-e még valamiben. A professzorasszony ennyit mond: „Ön nagyon kedves, fiatalember, és testvére biztosan kedveli a könyveimet, különben Ön nem tudná, én ki vagyok, és nem csinált volna ekkora felhajtást körülöttem. Igazán nem kellett volna, de azért köszönöm.”

 

 

 

 

A férfi közben megindult felfelé a lépcsőn, majd összetalálkozik bátyjával és a professzorasszonnyal. A tudós hölgy szavait hallja: „Tudja, én most magánemberként vagyok itt, nem pedig a szakmámból kifolyólag, ezért jelen pillanatban a státuszom nem «professzorasszony», hanem «beteg»”.

 

 

 

 

A férfi odarohan, és szeretett bátyját szinte észre sem véve kezet csókol a professzorasszonynak, aki felismeri régi kedves tanítványát. Örülnek a viszontlátásnak, és örömükben egymásra mosolyognak. A férfi agyán átvillan, hogy ha ő itt egyszemélyes szobát „bérelne” harminc évre, és naponta legalább egy könyvet kiolvasna, akkor sem lenne soha olyan okos, mint régi mestere.

 

 

 

 

A professzorasszony volt tanítványának, a férfinek mond valamit, amivel újabb bölcsességet ad át; a tanár mindig tanár marad, amikor már megszűnik a hivatalos tanár-diák viszony, akkor is.

 

 

 

 

– Kedvesem! – kezdi a hölgy – könnyítse meg az orvosainak és az ápolószemélyzetnek a dolgát! Ott van a neve előtt egy rövidítés, s már rég megnézték az interneten, hogy Maga nem orvos. Abban nem biztosak, hogy a Maga beosztásában hogyan illik megszólítani valakit, a «doktor úr, vagy doktor X» megszólítás felettébb furán hangzana egy kórházban, ahol ez a cím az orvosoké. Kérje meg őket, hogy szólítsák a keresztnevén, mint a többi beteget! Nagyra értékelem testvére irántam való elismerését, aki megsértődik helyettem, amiért «néninek» szólítanak. Tudja, neki és Magának lehetek «professzorasszony», de az itteni személyzet számára inkább maradok «néni».

 

 

 

 

A két férfi csendben bandukolt felfelé – már elment a kedvük a lift használatától, a gondolatok feldolgozásához jól jön egy kis séta. Új dolgot tanultak a professzorasszonytól, ami nem volt benne egyetlen könyvében sem, egyetlen tananyagban sem.

 

 

 

 

Egyszer csak a negyedik emeleten nyílik a liftajtó.

 

 

 

– Annak a tuskónak nem volt gyerekszobája! – hallatszik az előbbi fehérköpenyes nő hangja – Csak azért, mert ő doktor, keresztülgyalogolhat mások önérzetén? Én csak egy nővér vagyok, kis pont, de az injekciót én adom be, az infúziót én kötöm be, ha baj van, engem vesznek elő, ő meg arra sem veszi a fáradtságot, hogy rávezesse a lázlapra, hogy mit adjunk a betegnek! Ő, a nagy orvos, a doktor úr! Nem csinálom tovább! Hányingerem van, liftezik a gyomrom!” 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

Buza Kati,2012.12.31 13:29

"Hát már van is tippem, miután elolvastam. Egyébként nagyon tetszik a történet. Szerintem többségében valós esetről mesélsz, még azt is megkockáztatom, hogy minden szereplő valós, köztük Te magad is. Kórház, könyvek, lábadozó beteg, aki rajong a könyvekért. Kár, hogy nem írtad, szemüveges-e a férfi, mert akkor lennék benne teljesen biztos. A professzor asszony pedig szerintem tanított Téged, a monogramja: H. Á.
A báty lehet a bátyád, ha nem nővéred van, vagy nővéred bátynak álcázva a nehezebb felismerhetőség kedvéért. Ennyi félfikciót sejtek.
A kórházi személyzetből Bandit biztosan nem úgy hívják, mert úriember vagy, de a viselkedésük tuti, hogy nem fikció. Nos, mi a történet?

Re: Győr

Csapó Csaba,2012.12.31 14:22

A fenti történet lehet, hogy fikció, s konkrét személyekkel való hasonlósága talán a véletlen műve. :)

Re: Re: Győr

Buza Kati,2013.01.03 09:44

Végül is teljesen mindegy, hogy valós, vagy fikció, megtörténhetett napjaink bármely kórházában és ezen el kellene gondolkozni sokunknak. Ha a kórházakban, melyekben a gyógyítás és az ember szolgálata lenne az egyetlen valódi feladat, a személyzet (és itt mindegy, hogy orvos, vagy nővér), a saját büszkeségét, önérzetét a beteg fölé helyezi, az alapvetően megkérdőjelezi az egészségügy tisztaságát, de felveti azt is, vajon az ott dolgozók tisztában vannak evvel? Úgy tűnik, sokan nem igazán. Sajnálatos módon azonban a nővérek reakciója egy erősödő jelenséget példáz, ami életünk minden területén ott van. Talán meg kellene próbálkoznunk egy kis tisztelettel viseltetni a másik felé, és elcsodálkozhatnánk, hogy egyre többen viszonozzák!

Re: Re: Re: Győr

Csapó Csaba,2013.01.03 20:26

Kati, teljesen igazad van a tisztelet kapcsán, amire még visszatérek.
Azt le kell szögeznünk, hogy ebben az írásban negatív példa szerepel, amiből nem szabad általánosítani, mivel rengeteg pozitív példával is találkoztam már az egészségügyben. Sokan csak a negatívumokat szúrják ki, ami jó, azt nem, én pedig már volt olyan eset, hogy köszönőlevelet írtam egy kórház igazgatójának és osztályvezető főorvosának, amelyben a köszöneten kívül beszámoltam arról, hogy az ott dolgozók mennyire gyorsan, precízen, szívvel-lélekkel és emberbarát módon végzik a munkájukat.
A tiszteletre visszatérve valóban igazad van, és azt hiszem, mindenkinek tisztelnie kell a másikat; ekkor nem csak a rosszkedv, nyomott hangulat uralkodnék el, amely aztán továbbadódik, mint a ragály , amiről fent is írtam. (Hadd éljek – stílusosan – betegségmetaforával!) Ha tisztelettel és egymás megértésével közelítenénk a másik felé, valamint pozitív kisugárzást közvetítenénk, akkor talán több mosolygó arccal, jobb közérzettel, kellemesebb apró, hétköznapi élményekkel élnénk életünk, mint ahogy Te is mondod.

elmélkedés

Lizet,2013.01.08 19:03

Elolvasva az esszét, gondolatba ejtett elég sokáig ,én nővérke vagyok és nagyon szeretem a hivatássom,nagyon sok jó csodás élménnyel gazdagodom mindennap de mindig ott vannak a negatívumok is amire oda kell figyelni hogy nehogy rabul ejtsen és magával ragadjon. Ismerem az esetek többségét , hiszen én is kórházban dolgozom, de mindig arra a végkövetkeztetésre jutok, hogy csakis saját magát minősíti és nem azt akit éppen szidalmaz, bánt.
Senkinek sincs rá írva a homlokára hogy kicsoda, de attól meg kell adni a tiszteletet még ha egy hajléktalan akkor is.Miért??Mert ember és ezzel úgy hiszem leírtam mindent .

Re: elmélkedés

Csapó Csaba,2013.01.08 19:36

Kedves Lizet!
Csak egyetérteni tudok Veled! Valóban senkire sincs ráírva, hogy kicsoda, és bizonyos élethelyzetekben (mint pl. a betegség) teljesen egyformák vagyunk; talán ezért is tegeződik szinte minden beteg egy kórházban egymással - jóllehet, "kinn" nem biztos, hogy ezt tenné.
A tisztelet valóban kulcsfontosságú, mindenkinek tisztelnie kellene mindenkit. Utolsó mondatodban tényleg mindent megmondtál! Egyetértek.