Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A birkózás esztétikája

2012.12.05

 

 

 

A birkózás az egyik legrégibb jól dokumentált sport; az ókori olimpiákon is versenyszámként szerepelt. A két fél megragadja egymást, s a kérdés az, melyikük az erősebb, ügyesebb, taktikusabb. A cél az, hogy a másik gyenge pontjainak kifürkészése után, azokat kijátszván kiderüljön, melyik fél képes a másikat két vállra fektetni, azaz legyőzni. Ebben az értelemben a birkózás olyan sport, ahol rögzített szabályrendszeren alapul egyfajta harc – harc a győzelemért.

 

 

 

 

Ázsiában a harci sportokat „harcművészeteknek” nevezik. Nem véletlenül, hisz a harc jóval több, mint sport: nemcsak erő, gyorsaság és intelligencia, de a harmóniára való törekvés is lényegi ismertető jegye a jó harcművésznek. Értjük ezalatt a testi harmóniát – a végtagok, a fej és a törzs mozdulatainak, tartásának tökéletes összehangolását –, valamint a szellemi harmóniát, amely ha létrejön, a küzdő részéről a partnere stílusát ellensúlyozó taktika megválasztásának művészetében jelenik meg.

 

 

 

 

A birkózás is művészet, ha szépen művelik, azaz egyenrangú, mondhatnók, egy súlycsoportba tartozó felek egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett szépen küzdenek. Európai kultúránkban a sportokat nem nevezik „művészetnek” mint Ázsiában, viszont talán nem véletlen, hogy Nyugaton éppen a birkózás az a sport, amelyről a legtöbb művészeti alkotás született: az ókortól napjainkig se szeri, se száma azoknak a műalkotásoknak, amelyeket legfőképpen a szobrászat és a festészet produkált. Még felsorolni is sok lenne a birkózókról készült műveket, ám általánosságban elmondhatjuk, hogy legtöbbjükön a küzdő felek egyébként nem látható izmai anatómiai tanulmányt idézve megfeszülnek, illetve a különböző testrészek alkotta ívek, az összekapaszkodó küzdő felek harmonikusan olvadnak egymásba.

 

 

 

 

Esztétikai közhely, miszerint az igazi művészeti alkotás transzcendens. Ezalatt az értendő, hogy túlmutat önmagán, vagyis általa valami más titokba is bepillantást nyerhetünk. Egyes festményeken a birkózóknak a győzelem elérésére tett erőfeszítés mámora látható, másokon a férfiasság megnyilvánulása, vagy akár a férfibarátságnak játékba, azaz sportba történő kivetülése. Létezik olyan kép is, ahol a birkózó fiúk nem annyira barátságból, se nem erőfitogtatástól hajtva küzdenek, mint inkább kínjukban; a nehéz sors és az abból való kilátástalanság érzete feszíti őket egymásnak – jobb híján egymásnak, ha már az egész világgal nem lehet birokra kelni.

 

 

 

 

A fentieken túl létezik a birkózásban olyas valami is, ami egészen finom dialektikus viszonyba hozza a feleket: míg minden erejükkel lenyomni igyekeznek a másikat, sokszor úgy ölelik egymást a küzdők, s bizonyos fogások alkalmazása során olyan érzése lehet a szemlélőnek, mintha az ellenfelek a legbarátiabb módon simogatnák egymást. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) szerint, amikor egy dolog beteljesedik, akkor végső határáig is eljut, sőt azon túlra is, míg végül önmaga ellentétébe csap át. Itt még nem ér véget a dialektika folyamata, mert az ellentétek aztán egymást „megszüntetve-megőrizve” egy magasabb minőségbe emelkednek. Ez a hegeli Aufhebung. A német „aufheben” ige egyszerre jelenti azt, hogy „megőriz”, „megszüntet” és „felemel”. Ellenség-barát, eltaszítás-ölelés, erőkifejtés-simogatás – mind olyan ellentétek, melyek magasabb szinten a birkózás művészetének hegeli szellemére emelkednek. Erő és szépség, avagy – Platón után szabadon – harc a szépben.

 

 

 

 

Fentebb már szó volt róla, hogy a birkózás az ókori görögöknél is jelentős sportágnak számított. A sport a görög világban a testi-lelki szépségideál jegyében zajlott, s nem véletlen, ha az imént Platón jutott eszünkbe, akinél a szépség valójában azt jelenti, hogy valamit szépen teszünk. Lehet birkózni szépen, kevésbé szépen, rútul, ádázul és még számos módon, mint ahogy bármi mást is tehetünk szépen vagy rútul.

 

 

 

 

Olykor adódnak olyan élethelyzetek, amikor metaforikus értelemben birkózunk. Nem mindig birkózásként indul a küzdelem, sőt ritkán szokott szép lenni. Ám ha egy csúnyán induló perpatvar művészi birkózásba megy át, akkor igazi szépségben lehet részünk. Harcra kelhetünk egymással haragtól, dühtől, elkeseredéstől indíttatva – mindegyik rossz tanácsadó –, s az eredmény igencsak lealacsonyító, hiszen mindkét fél vesztesként kerül ki. Ilyenkor mindegyik partner csak önmagára figyel, saját feszült idegállapotát akarja enyhíteni avval, hogy destruktív játékot játszik a másikkal. Mivel azonban ez a fajta harc öncélú és nem vezet sehová, távol áll mind a sport, mind a művészet szellemétől.

 

 

 

 

A szépen birkózás – akár fizikai, akár metaforikus birkózásról van szó – dialektikája mentális síkon is működik: az „Én” és az „Ő” szembenállásából a dialektikus folyamat során új minőség emelkedik fel. Az „Én” és az „Ő” egymásra utaltságukban nyomot hagynak egymáson, és ha kellőkellőképpen figyelnek egymásra, jobban megismerik a másikat éppúgy, mint önmagukat, majd önmagukat „megszüntetve- megőrizve-felemelve” más, azaz jobb emberként hagyják el a birkózás színhelyét. Fájdalmat okoznak ugyan egymásnak, de ez a fizikai és/vagy pszichés fájdalom eltörpül amellett, amit nyernek.

 

 

 

 

A szépség birkózói a menet végén kezet fognak egymással; nemcsak formálisan (fizikailag), hanem a formát képesek tartalommal is (szellemiekkel) megtölteni. Kifejezik egymás iránti tiszteletüket, mintegy bocsánatot kérnek az egymásnak okozott fájdalomért, és egyben megköszönik egymásnak a másik erőfeszítését, amelyből tanultak. Nincs ez másként a metaforikusan birkózók esetében sem. Ha szépen küzdenek, akkor esetleges kezdeti torzsalkodásuk a szépség birkózásába fordul. Először egymásnak feszülnek, felmérik a másik erősségeit és gyengéit (vulgo: kóstolgatják egymást), majd egymás gyenge pontjaira tapintva harcolnak. Miután partnere rámutatott, az okos megérti saját gyengéit, s rájön, miben és hogyan kell változtatnia önmagán. Ritka és különlegesen szép pillanat, amikor a végén kezet ráznak, jelezvén, hogy nem haragszanak egymásra, majd jobb emberként eresztik el egymást.

 

 

 

A fizikai birkózás szépségét a képzőművészetek tudják a legjobban visszaadni. A metaforikus birkózásban rejlő szépséget talán az esszé műfaja képes bemutatni. Az „esszé” szó franciául (essai) annyit jelent, hogy „kísérlet”. Jelen esszénkben kísérletet tettünk egy jelenség bemutatására. Sapienti sat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

Buza Kati,2012.12.16 09:49

Érdekes, hogy egyetlen sport mennyiféle gondolatot képes ébreszteni! Nekem az első mondatnál rögtön Jákob egyéjszakás angyali bírkózó-kalandja ugrott be vizuálisan, aztán Hollywood olajostestű izomkolosszusai a fénykorból, mikor még a hajós Szidbád is testépítésel foglalkozott, ha nem éppen a világot mentette meg mitológikus szörnyektől, vagy gonosz varázslóktól. Aztán az amfiteátrumok meztelen, kidolgozott testű atlétái, akik a császár és az istenek előtt küzdöttek meg a hőn áhított babérkoszorúért, ami hírnevet és elismerést jelentett. Mekkora szakadék tátong az antik kor olimpiája és a mai világ modern, sokcsápú olimpia-sport-bajnokság-kupa szörnye között, aminek egyetlen célja van, eleven sportgépezetekkel minél több profitot termelni. Talán pontosan ez az oka, hogy a legszebb és legtöbb esztétikai alkotás az antik művészek keze nyomát dícséri.
A keleti gondolkodás alapjaiban különbözik a nyugatitól, ez mindenhol kiütközik. A győzelem ott is elismeréssel, hírnévvel, anyagi előnyökkel jár, de van egy pillanat, ami számomra az egyetlen élvezhető és szép pillanat egy bírkózásban. Mikor végetér a küzdelem és a két ellenfél megáll egymással szemben, majd meghajolnak. Akik meghajolnak, már nem ellenfelek, hanem két ember, akik kinyilvánítják a másik iránti tiszteletüket. (Jó, hogy ez a szokás lassan átszivárog a nyugati gondolkodású világba is. Talán egyszer sikerül nemcsak a rituálét, hanem a szellemiséget is felébreszteni.)
Tiszteletadás a másik félnek, aki nélkül nincs küzdelem... küzdelem? A küzdelem céljait már értjük (győzelem, hírnév, jobbnak lenni, pénz-pénz-pénz, stb.), de mi az oka a folytonos küzdési kényszernek?
Mintha ebben a duális világban mi lennénk azok, akik kivetítettük valamikor önmagunk egy részét, amit már nem ismerünk fel és vele tusakodunk elkeseredetten, mint Jákob az Angyallal.
Talán, ha felismernénk saját angyalunkat és végre megölelnénk, akkor a bírkózás és vele minden más sport, újra örömjátékká válhatna.

Re: Győr

Csapó Csaba,2013.01.03 20:35

Továbbgondolva, amit mondasz, az jut eszembe, hogy a keletiek nem is szeretik, ha Nyugaton sportnak nevezik a harcművészeteket. Azért, mert Keleten a harcművészetek célja az egó rombolása, majd elpusztítása (ha valaki eléri a megvilágosodást).

De szép is lenne, ha a nyugati küzdősportok valódi örömjátékká válnának! Válhatnak - attól függően, kik a játékosok.